Fönt és lent...

Fönt a magasban legel egy zsiráf - már leette a zöld lombok javát,
a világ szép, ha nem üres a bendő, és zsenge levél akad elegendő,
ott magasan a levegő is tisztább, észre se venni más állatok piszkát.

Ám lenn, a porban, kopár udvaron, egy barna öszvér bánatos nagyon
ő keresgélhet, semmit nem talál, üres a jászol, hogyha arra jár -
csak azt lesi, hogy mikor vetnek koncot, s korgó gyomorral húzza a koloncot.

Az állatlertben soha nincs vita, nem tudják, mi a demokrácia -
eszükbe sem jut, hogy lehetne másképp, számukra mindig ugyanaz a játék:
fönt van a bőség, alul meg a semmi, kinek nem tetszik, át is lehet menni!

Akad még hely a tigris ketrecében, vagy odaát a farkasok vermében,
a gondjai is megoldódnak rögtön, és nem lesz nála boldogabb a Földön,
nem gyötri többé éhség, koplalás - ő maga lesz a feltálalt fogás.

Ezért hát jobb, ha becsukja a száját, mielőtt hollók csipkednék a máját:
ez az ő sorsa, törődjön bele, mert hogyha nem, hát elbánnak vele -
az Állatkerti Főfelügyelet - és nem csinálnak belőle ügyet!

Van még a kertben öszvér épp elég, ki nem lázad fel soha semmiért,
mert szófogadó, engedelmes fajta, és fejét soha nem veri a falba,
így megtűrik az Állatkertben őt, de elzavarnak minden vakmerőt.

S ki jobb napokat eddig sosem látott, nagy áhítattal nézi a zsiráfot,
alázatosan hajbókol előtte, és fölszedi, mit lehullajt a földre:
ez itt a rend, a régi jó szokás, itt ismeretlen szó a lázadás.

Béke, szerénység, nyugalom - a fő, a gond, az éhség - elviselhető,
a zsiráf meg csak zabálja a lombot, a más bajából nem csinálna gondot,
s ha egyszer elfogy minden zöld levél, akkor majd mások zsírján éldegél.