Az elszalasztott lehetőség - folytatás

John könnyedén az ajtó felé fordult. - Engedjék meg, hogy bemutassam önöket egymásnak. Angela Warren, kedves régi ismerősöm és Mr. Edgar Norris, a galéria vezetője. Azok ketten némán bámultak egymásra. A csöndet végül a férfi törte meg: - Már ismerjük egymást, igaz, Angela? - I...gen - dadogta a lány, s zavartan nyújtott kezet. - Megvan még neked a fényképem? - folytatta a Norris nevű fiatalember, és talányosan elmosolyodott - mert én azóta sem váltam meg a tiédtől. Angela arca lángba borult. - Nem hiszem, hogy ezt most ki kéne tárgyalnunk, ráadásul idegenek előtt. - Hol van itt idegen? Nyugodtan beszélhetünk róla, a sztori a családban marad. - Miről van szó? - találta meg John a hangját, aki mindeddig elképedve követte a párbeszédet. - A mi közös kis barátnőnkről, Angeláról - így Norris, miközben ajka egyre gúnyosabb mosolyra torzult. - Velem élt, mielőtt magával találkozott volna. Egy napon közölte velem, hogy elhagy, mert beleszeretett egy másik emberbe... - Hát aztán - vetette közbe John - ez mással is megtörtént már! - Ez igaz, csakhogy a lakásomban található egyik legértékesebb dísztárggyal lépett olajra a drága... "Elefántcsont Hölgy" -egyedi darab, nem csoda, hogy csak mostanában, egy év elteltével bukkant föl egy zálogházban. A tulaj fénykép alapján felismerte azt a csinos hölgyet, aki beadta. - Hazugság, aljas rágalom - sikított Angela. - Valóban? Nyomon követtelek az utóbbi egy évben, kedvesem, tudom, hogy ez a specialitásod - beköltözöl egy tehetős ember otthonába, fölméred a terepet, aztán egy idő után lelépsz... persze soha nem üres kézzel. - Akkor az én zafírköves pipatartóm... - nyögte ki John. - Igen, valószínűleg az is átment a kisasszony tulajdonába - vágta rá Norris, s lassan közeledett a lány felé...