A kedves közelléte

J.W. Goethe: A kedves közelléte (ford: Szabó Lőrinc)

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
 a tengerár,
rád gondolok, forrás vizét ha festi
 a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
 az utakat,
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
 lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
 és partra döng,
a ligetben ha néma csönd borul rám,
 téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Óh, jössz-e már!

John Keats: Utolsó szonett  (ford: Szabó Lőrinc)

Bár volék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
 azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
 ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.