Elmúlik

-  Az élet egy döcögő vonat. Te döntöd el, hogy melyik vonatra szállsz fel és melyik vagonba ülsz be. Te választod meg az úticélt, mely felé tartasz. Minden tőled függ. Bármelyik megállónál leszállhatsz, de ha meggondolod magad, nem biztos, hogy ugyanarra a vonatra szállsz, s így nagyobb a valószínűsége, hogy eltévedsz - mondta a tanárnő. Szőke haja fénylett, most is, mint mindig, ki volt engedve. Szeme alatt kisebb karikák, szarkalábak éktelenkedtek. Az iskola ebédlőjében egymással szemben ültünk. Az asztalon egy-egy tál gőzölgő leves volt. Az egykori kémia előadó helyén egy nyár alatt étkezésre alkalmas helyiség lett.

- Szóval én irányítom az életem? - kérdeztem. A nő rám mosolygott, arcán barázdák jelentek meg. Nem tűnt gondterheltnek, csupán fáradtnak, álmosnak.

- Szeretnéd, ha így lenne, igaz? Tudod, nem ilyen egyszerű. Teljes mértékben sosem tudod a kontrollt a kezedben tartani. A környezeted, a körülötted lévő emberek mind-mind alakítanak téged. Elvesznek és hozzád tesznek. Akár befolyásolják a hangulatod.

- Ezért vagyok frusztrált, ha körülöttem is azok?

- Igen - bólintott a tanár. - Hagyod, hogy túlságosan is hassanak rád. Minden hozzáállás kérdése.

- Ugyan! - legyintettem. - Ez csak közhely. A való életben aligha van jelentősége.

- Persze. Hiába mondanám neked, hogy holnaptól légy boldog, nem leszel az. Hosszú ez a folyamat, meglehetősen nehéz. Viszont nem lehetetlen.

- Könnyen mondja - vontam meg a vállam. - Önnek több oka van boldognak lenni, hisz ott van a férje!

- Nem volt mindig így. Tudod, sok mindenen keresztülmentem. Nem volt könnyű életem. Nekem is, mint mindenki másnak, adódtak gondjaim. Hol kisebbek, hol nagyobbak. Harminc évesen álltam csak a magam lábára. Így hozta az élet. A munkámat sem szerettem igazán - eredetileg közgazdász vagyok. Sosem tetszett, hogy számítógéppel kell dolgoznom egy irodában. Alig érintkeztem emberekkel. Pedig mindig is emberekkel szerettem volna foglalkozni. Aztán kaptam egy lehetőséget, felkértek, hogy tanítsam a szakmám. Nem is tudtam, hogy lehet ilyet. Végül munka mellett végeztem el az egyetemet, tanárképesítést szereztem és már több mint tíz éve tanítok itt. Hidd el nekem, az élet útja tényleg kifürkészhetetlen - figyelmesen hallgattam a tanárnő mondandóját, szinte ittam a szavait. - Amíg megtalálod a magad útját lesznek könnyebb, gördülékenyebb napok és lesznek szörnyen megterhelőek is. Viszont, hogy átlendülj a szorongatott helyzeteken, pozitivitást kell gyakorolnod egyaránt mutatnod kifelé.

- Hogyan kezdjem? - kérdeztem, s egyszeriben reményteli lettem.

- Mosolyogj - jött az egyszerű felelet. - Ha a buszon tömegnyomor van és véletlenül rálépnek a lábadra, ne küldd el melegebb hajlatra a másik embert. Csupán mondd mosolyogva, semmi baj. S akkor nem keletkezik felesleges konfliktus. Ha képes leszel életfilozófiát változtatni és reggelente úgy felébredni, hogy örömmel nézel elébe az új napnak, kevesebb atrocitás fog érni. Ha barátságos vagy, az esetek többségében veled is kedvesek lesznek. Mintha te lennél az, aki belenéz a tükörbe vidáman és a környezeted a tükörkép, visszamosolyog rád.

- De, hát ez nem válik be mindig! Ön tanárként mindennapos jelleggel tapasztalhatja is - vetettem ellen.

- Így igaz - bólintott a nő. - Sokkal megterhelőbb motiváltalan, életunt fiatalokra hatni, mint meghallgatni a problémáikat. Viszont ez engem nem befolyásol. Természetesen - mivel én is emberből vagyok, így véges az energiám. Ha nem követném a magam filozófiáját, könnyen beleeshetnék a kiégés csapdájába.

 - Pontosan mit takar ez a filozófia? - kérdeztem kiváncsian.

- Elmúlik - felelt titokzatosan somolyogva a tanárnő. - Idővel minden fájdalom elhalványul, borsószemméretűvé válik.

 - Én ezt nem értem - jelentettem ki őszintén. - Szerintem sosem gyógyulnak be a sebek. Sosem akad válasz a miértekre.

- Túlgondolod a dolgokat - mondta fejcsóválva a nő. - Nem szabad megszállottan keresni mindenre a válaszokat.

- Jobb tudatlanságban élni? - kérdeztem csodálkozva.

- Talán igen, talán nem. Min változtat, ha tudod a választ? A múltat nem tudod megváltoztatni. Hiába kérnéd számon a sérelmeid, a válaszok nem eredményeznének megnyugvást számodra. El kell fogadnod, hisz mást amúgy sem tehetsz.

- Minden vágyam, hogy boldog legyek. Azt hittem, a válaszok által az lehetek… De nem.

- Sosem lehetsz igazán boldog. Illúzió, ha ezt hiszed. Ne légy idealista, hamar megbukhat ez a nézeted.

- Ez a baj - mondtam szomorúan. - Hiába keresem az örömforrásokat, nem leszek maximálisan boldog.

- Baj? Ugyan, dehogyis baj! Ez ad értelmet az életnek! Fogd fel úgy, hogy minden egyes probléma egy próbatétel. Valójában csak mellékvágány a végállomás felé.

- Ott mi vár majd? - kérdeztem keserűen. - Ha meghalunk, kialszik a tudatunk. Többé nem leszünk.

- A te értelmezésed szerint. Az enyém szerint vár ránk ott valami. Valami csodálatos, valami új kezdete.

- Ön szerint mi van a halál után?

- Nem tudom - rázta meg a fejét a tanárnő. - Mivel ember vagyok, így nem is tudhatom, míg oda nem jutok. Egyelőre csak találgathatok. Szerintem van túlvilág. Keresztény vagyok. Hiszem, hogy létezik egy felsőbbrendű erő, mely mintha a tenyerén hordozna. Életem során megtapasztaltam, hogy Isten valós.

- És megadta Önnek, amit kért? - a tanárnő felnevetett.

- Isten nem gépautomata, ami x összegért cserébe az öledbe hullajtja a kekszet. Sem pedig kereskedő, vagy szerencsejátékos. Nem keveri a kártyákat, nem sorsolja ki neked a lapokat. Ő csak segít, ha szükséged van rá.

- Hogyan?

- Apróbb jelekkel kormányoz a jó út felé.

- Miféle jelekkel? Elémvág egy rózsafüzért, vagy egy autó rendszámtáblájára rámázolja, hogy hit?

- Ne légy szarkasztikus! - szólt rám a nő. - Hit által könnyebb boldogulni.

- Persze - mondtam megvonva a vállam. - Ezért van a hit. Az embereknek szükségük van rá, hogy elhiggyék, van értelme élni. Holott mindez csak önámítás.

- Mondd csak, te milyen filozófiát követsz? - szúrta be a kérdést hirtelen a nő.

- Carpe diem - feleltem.

- Látod, ez itt a gond! Nincs jövőképed, így nem is foglalkozol vele, hogy mi lesz később. Én sosem tudnék így élni. Gondolnom kell a jövőmre.

- Pedig a jelen az, ami igazán fontos - érveltem -, hisz a jelen alapozza meg a jövőt.

- Persze, de nem a mának kell élni és mindenáron habzsolni az élményeket. Éppen ezért fontos, hogy az ember tudjon hinni valamiben. Elég, ha önmagadban hiszel. Ha reális énképpel rendelkezel, elegendő ez is. Viszont Isten oltalma alatt a sors hiába sodor kifürkészhetetlen utakra, általa a szíved mindig megsúgja, merre a jó irány.

- Hogyan?

- Emberekkel keresztezi az utadat. Ők formálják a személyiségedet. Emlékszel, mikor a vonatos példával hozakodtam elő? - bólintottam. - A pályaudvaron felszállsz egy vonatra és helyet foglalsz egy vagonba. Előtted, melletted és átlósan is ülni fog egy-egy ember. Van, aki pár megállóval később leszáll. Persze, utánamehetsz, de nem fogtok mindig egyazon irányba haladni. Valamelyikőtök akarva-akaratlanul elválik a másiktól, így ha a nem kölcsönös az érdeklődés egymás felé, könnyen megszakadhat a kapcsolat.

- Tudom, de én ezt nem vagyok képes jól kezelni - sóhajtottam. - Sokan elhagytak már. Olyanok, akiket tiszteltem, szerettem és feltétel nélkül bíztam bennük.

- Miért beszélsz múlt időben? - vonta fel a szemöldökét a tanárnő. - Már nem érzel irántuk így?

- Dehogynem - feleltem. - Napokig, hetekig, hónapokig, sőt néha évekig gondolkodtam azon, hogy miért léptek ki az életemből.

- Na, látod! - csapta össze tenyereit a nő. - Túlkomplikálod az életed! Nem kell ennyit gondolkodni! Nem visz előre, ha lehetséges magyarázatok száz és száz formáját játszod le a fejedben! Ami megtörtént, megtörtént. Fogadd el, befolyásolni nem tudod. Az életet élni kell, nem pedig túlbonyolítani!

- Tudom - feleltem megadóan. - De, mit tehetnék, ha egyszer ilyen vagyok?

- Egyszerűen csak űzd ki a negatív gondolatokat az elmédből!

- Nem tudom. Nem megy - csóváltam meg a fejem.

- Dehogynem! - kiáltotta bosszúsan a tanár. - Máris kezdhetnéd azzal, hogy az előbbi mondatodat átalakítod, és a tagadószót kihagyod. Próbáld csak ki - bíztatott. - Minden negatív megnyilvánulásodat vagy gondolatodat formáld át pozitívvá! Az agyad idővel automatikusan rááll majd. Csodás lények vagyunk, mi emberek, higgy nekem.

- Rendben. Akkor meg tudom csinálni. Menni fog. Tehát, ha jól értettem, minden rajtam múlik. Hogy mit teszek meg és mit nem, hogyan reagálok egyes szituációban és hogyan gondolkodom magamról, mind-mind rajtam áll.

- Bizony - helyeselt a nő. - Dönthetsz bárhogy. Racionális keretek között bármit elérhetsz, csupán hinned kell magadban, a képességeidben.

- Igaza van! - kiáltottam csillogó szemekkel. - Hiszek benne, hiszek magamban! Hiszem, hogy képes vagyok elérni a céljaim! Mert megtehetem!

- Ez az! - mosolyodott el elégedetten a tanárnő. - Sorsod kovácsa te magad vagy.