Alice99 blogja

Aznap ismét meghalt egy részem. Tulajdonképpen valaki megint megölte egy lényem. Meghaltam és ez ellen semmit sem tehettem. Kongó üresség borított el. Menthetetlen zuhanni kezdtem. Naiv voltam, gyáva és gyönge. Azt hittem, ha szeretek egyszer viszontszeretnek majd. Elhittem, hogy a kapcsolatok örökké tartanak. Mindegy kivel és hol, mit és hogyan. Nem számít mikor, csak az, hogy miért. De, ugyan, ez is önámítás! A barátok valóságos átkok, a szeretett személyek sem mások. Mind-mind csupán öncsalások! Az emberek elárulják egymást, bűnöznek. Én ember vagyok, napról-napra nagyobb a vétkem. Félek, sosem érthet meg senki sem. Lelkem útvesztő, múltam kísérteties, dermesztő. Bűnöm egetrengető; megöltem a kislányt, ki magányosan részeg apja mellett sírdogált.

 - Apa! Apa, kérlek ne tedd ezt velem! Mondd, mit vétettem ellened, hogy nem szeretsz?

- Hagyd abba, ne légy gyenge! Állj fel, ha mondom! - üvöltöttem vele. Pedig csak egy ártatlan gyermek volt. Tele kreativitással, de én ezt ki akartam ölni belőle szánt szándékkal. - Ne merészelj megtörni, te szerencsétlen! Erősebb vagy, mint azt hiszed! Kelj már fel, kérlek! Elég a pityergésből, gyermeteg lélek! Küzdj és harcolj! Hagyd ott! Menj el tőle! Kezdj új fejezetet! 

- De... elhagyott. Nem anyut és nem is az otthonunkat. Hanem engem! Lemondott rólam! Miattam lett beteg is - szipogta a kislány. - Én vagyok minden rosszért a felelős... mindenki ezt mondja...

- Mért nem érted?! Apu örökre leragadt a múltban, iszik, hogy felejteni tudjon. De nem fog soha! Téged akar elfelejteni! Számára hiba voltál a rendszerben!

- Ne mondj ilyet! Szeret engem! Szeretem aput!

- Tudom, de én már nem. Sok időbe telt ezt belátni; én gyűlölöm aput. Felnőve másként fogod látni. Most még könyörögsz, hogy szeressen. Majd elátkoznád, a pokolra kívánnád. Sőt, ha tehetnéd, másvilágra küldenéd.

 - Nem! - pityergett a lány. - Apu a maga módján igen is szeret engem! Tudom, hogy számítok neki! Az egyetlen lánya vagyok!

- Ki mondta ezt neked? - horkantottam fel keserűen. - Csak nem anyu? Ő is a maga módján szeret. De te később sosem fogod őszintén őket. Nem is tudsz majd szeretni.

 - Hazudsz! Te csak tönkre akarsz tenni, mert téged már tönkretettek!

 - Hidd el, hogy így lesz. Sajnálom. Talán könnyebb lesz. Nem tudsz majd bízni, sem megfelelően, egészségesen kötődni. Mentorokat fogsz keresni. De jól vigyázz; mind el fog árulni! Teher leszel számukra is, kislány! Nem tartozol senkihez és sehová!

 - Nem! - tiltakozott hevesen a pici lány. - Nem leszek olyan, mint te! Sosem leszek az!

- Pedig most is az vagy. Mi egyek vagyunk. Mindig is azok voltunk. 

- Voltunk - jelentettem ki én, kinek több része is meghalt a mai napon. - Tanultam belőled, megkeseredett, mazochista jelenem és drága, törékeny múltam. Már nem leszek egyikőtökkel sem összekötve! Nem támaszkodom tovább illúziókra! Csalódtam már eleget. Itt az idő, hogy a miértekre többé soha se keressek válaszokat. Elhagytatok! Barátaim, kiket azoknak hittem! Mentoraim, kikben megbíztam feltétlen! Már nem pityergek kislány képében. Az a gyermek nincs többé e földkerekségen. Erős vagyok, talán törhetetlen. Bár ember lévén sajnos törékeny, de nem számít, míg ereimben vér folydogál. Küzdök, mert meghalnék, de már nem tudok.

Sötétség honolt a dohos szobában, sivár képet adott önmagában. Riasztó volt és bűzlött. Embertelen mocsok tartotta uralma alatt a helyiséget. Italszag terjengett a levegőben, megszáradt ételdarabok hevertek a koszos szőnyegen. Kiürült borosüvegek hanyagul az előszoba parkettáján landoltak, tartalmuk itt-ott bíborvörös foltokat hagyott. A falakról lepattogzott festék alatt penész ütötte fel a fejét, paraziták és gomba spórák keletkeztek a valamikor szép időket élt, mostanra sorsára hagyott pálmanövény helyén. Nyoma sem volt életnek, még kevésbé létező személynek. Ekkor hideg fuvallat söpört végig a lakásban és táncra perdültek a régi újságkivágások a polcokon megtelepedett porral együtt. A hely szelleme bús hörgést hallatott, majd mély megdöbbenésemre egy idős ember álomittasan kászálódott ki a rongyok közül.

 - Mit akarsz? - kérdezte tőlem gorombán. Majd kikászálódott a szőrmekabát és a szakadt pokróc alól.  Láttam, próbál rám fókuszálni. Szemei alatt mély táskák és sötét karikák húzódtak. Képtelen voltam felelni. Hangtalanul megráztam a fejem. Reméltem, nem fog támadólag fellépni ellenem, hisz bemerészkedtem a területére.

 - Én csak… - haboztam. - Nincs hová mennem. Kint szakad az eső.

 - Na és aztán? - mordult fel a férfi. - Itt sincs ám melegebb!

 - Tudom - bólintottam.

 - Miért vagy itt? - kérdezte. Miközben az adu-ász válaszom latolgattam, a szívem a félelemtől vadul kalapált. A férfi imbolyogva felállt és elindult felém.

 - Mit akarsz tőlem??? - rivallt rám dühösen. Ijedten hátrálni kezdtem.

 - Nem akarok semmit sem - mondtam megszeppenve.

 - Menj innen! Eredj haza, kölyök! Hagyj engem békén! Tűnj innen! - üvöltözte tébolyodottan. A férfi szájából fröcsögött a nyál. Rémülten felsikoltottam és futásnak eredtem. Felrohantam az omladozó lépcsőn, de megbotlottam és lebucskáztam, vissza a földszintre. Az öreg sántítva kibicegett a szobából.

 - Még mindig itt vagy? - mordult fel rám. - Nem megmondtam, eridj haza!? Semmi keresnivalód itt!

 - Nekem nincs otthonom - feleltem szomorúan és felültem.

 - Badarság! - mondta mogorván. - Mindenkinek van otthona!

 - Ez nem igaz - ingattam búsan a fejem. - Hiszen, hát magának sincsen! - Odakint süvített a szél, a megmaradt ablaküvegen kopogott egy faág.

 - Tévedsz - sóhajtott fáradtan a férfi és leült velem szemben egy korhadozó kis fa székre. - Nem voltam mindig hajléktalan. Egykor mindenem megvolt. Szerető feleségem, két szép gyermekem, rokonaim, barátaim és unokáim. Sőt még üzleti karrierem is volt egy cégnél. - Láthatóan a múltba révedt. A félhomályban láttam, szeme könnyben úszott. - Aztán harminc év munkaviszony után megszűnt a munkahelyem és munkanélküli lettem, segélyeken éltem. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak. A drága feleségemet pedig elvitte a tüdőrák. Megöregedtem, italba fojtottam a bánatom. Kötekedős lettem és magamra maradtam. Elittam a nyugdíjam. Kilakoltattak. Most pedig mindig máshol húzom meg magam a zord idő elől.

 - Miért nem a gyerekeihez ment? Biztosan befogadták volna - mondtam szánakozva.

 - Ó, te buta! Mily naiv vagy még! - nevetett fel keserűen az öreg. - Ha egy ajtó bezárul, végleg zárva marad.

 - Nem így szól a mondás. Mindig kinyílik egy másik - érveltem. - Maga csak túl büszke. Szégyellte a helyzetét. Inkább elmenekült.

 - És te most mit is csinálsz? Ugyan azt! Megfutamodtál. Akárcsak én egykor.

 - Valaha nekem sem kellett menekülnöm - mondtam.

 - Menekülni? - horkantott fel az öreg. - Ugyan mitől, ostoba lány?

 - Mindentől - vontam meg a vállam. - De sehol sem lett jobb. Valamiért mindig megtalált a baj.

 - A nagy fenét, mindentől! Magad elől nem bújhatsz el! Hát nem tanultad még meg? Nézz meg engem, gyermekem. A gondolatok még mindig cikáznak a fejemben! Vén vagyok már... - zsebéből elővett egy cigarettát és meggyújtotta. A füstfelhő lassan oszlott el a levegőben. Mintha valamiféle vékony fátyol lett volna, úgy telepedett meg felettünk.

 - Mi elől menekülnél tulajdonképpen? A családod elől? Mert bármily furcsa, nem csupán illúzió. Lehet csonka, mégis család.

 - Nem attól - ráztam meg a fejem. - Inkább attól, ami az elmémben van.

 - Ugyan, édes lányom! Nem lehet megállítani őket! Mindenestül bekebeleznek. A gondolatok, azok az átkozott gondolatok.

 - Tudom. De ez megöl.                                                             

 - Engem is, kölyök! Engem is!

 - Valami megoldásnak kell lennie! Muszáj...

 - Van is. Mégpedig az öngyilkosság.

 - Nem! Nem! Ez teljességgel kizárt! - tiltakoztam hevesen. – Ez őrültség!

 - Hogyne. Őrültek vagyunk mindnyájan, egy őrülten mocsok világban! Ha felüvöltesz magadban, azt hiszik, bolond vagy. Honnan is tudnák, mi történik benned? Hogy csordultig vagy mindennel?

 - Meglehet - bólintottam. - Apám szerint az emberek rosszak és gonoszak.

 - Egyetértek - pöfékelt az öreg. - Ocsmány egy világot élünk. Ha nem lenne bennem félsz, eldobnám ezt az életet.

 - Ugyan már! Hiszen eddig sem tette!

 - Mert gyáva vagyok! Egy részeg disznó, életösztönökkel! Nem akarok élni, de meghalni sem tudnék.

 - Hazugság! - mondtam határozottan. - Így nem akar élni! Nem az életet nem akarja, csupán ezt az életvitelt!

 - Na, és aztán? Mit számít ez?

 - Nagyon is sokat, hiszen még él magában a remény!

 - Remény? Ugyan kié? Mert a magamé már rég elillant. De te menj. Menj tovább! Én öreg vagyok már. Hagyj magamra, te lány. - Elcsendesült a vihar. Kipakoltam a táskámból mindent, amit magammal vittem és levettem magamról a bundakabátom.

 - Hát, legyen. Ha így szeretné, nem ellenkezem. Viszont ezek nekem már nem kellenek. Otthon mindenem megvan.

 - Mégis csak van otthonod? - kapott a szón a férfi.

 - Már tudom, hogy van - mosolyodtam el és megöleltem az öreget. - Mert magának is van.

A lány fáradtan sóhajtva lecsukta laptopját. Egy kávézóban ült, írói válsággal küzdve. Fogalma sem volt, miért nem tudja motiválni magát a történet továbbírására. Úgy érezte, meghalt az énje. Legszívesebben sírt volna az anyja vállán, mint egy kislány, aki másra sem vágyik csak a gondoskodásra, feltétlen szeretetre. Tudta, minden megváltozott. Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint egy évvel ezelőtt volt. Mostanra önmaga urává vált. Csupán egy nap alatt felnőtté lett. Tulajdonképp jogilag vált csak függetlenné. Valójában még lélekben gyermek volt, habár testben tinédzser. Amint átlépett egykori otthona küszöbén, világosan látta, nincs többé visszaút számára. Eltűnt mellőle örökre a biztonság, az otthon melege. Minden, mely egykor körbevette. Egyedül van, s ki tudja meddig lesz még így.

 - Hálátlan dög! - hallott egy gyűlölettől elvakult hangot. - Hogy merészeltél meglopni kölyök??? Ezért megfizetsz, te kis nyomorult! Ha ezt megboldogult anyád tudná, a sírjában forogna! Takarodj! Gyerünk, hordd el magad! Soha többé ne lássalak meg! Eredj innen!

Könnybe lábadt a szeme, mikor nevelőapja utolsó hozzá intézett szavára gondolt. Megrázta a fejét, remélte, ezzel kiűzi a negatív, nyomasztó gondolatokat belőle, de tévedett. Kavarogtak benne a múlt eseményei, minden, akár egy színes vásznon jelent meg előtte. A hangok fülét mardosták, a szagok és illatok tüdejét egyre csak kínozták. Körültekintett, körülötte a kávézó megtelt emberekkel. Az idő elszaladt, mialatt szorgos gépelés helyett gondolataiba révedt. Meglepődve konstatálta, hogy az égbolt kivilágosodott, a hajnal tovatűnt. Fáradtnak érezte magát, kialvatlannak és nem utolsó sorban gondterheltnek. Félt, sőt rettegett. Nem tudta merre induljon, kihez forduljon. Rémült volt, alighanem pánikolt. Félelme teljességgel érthetetlen, tökéletesen irreális volt. A szívverése felgyorsult, úgy érezte, kihagy egy másodpercet, majd megállás nélkül percekig dobog tovább abban az iramban, amit ez idáig sosem tapasztalt. Az oldala minden egyes levegővételnél fájt, mintha késsel szurkálnák. Összefolyt előtte a kávézó és benne a sok ember. Úgy vélte, egy sötét árnyék felé vetette az irányt. Egy arctalan, éjfekete suhanó alakot látott maga előtt. Szemei kitágultak, nem bírta elhinni, amit lát. Székét hátralökve talpra szökkent. Ajka artikulálatlan ordításra nyílt, majd mintha elvágták volna a kapcsolatot közte és a világ között, elsötétült előtte minden.

 - Miért? - kérdezte magától kétségbeesve.

 - Mert nincs más út visszafele - érvelt jobbik énje.

 - Miért? - ismételte magát könnyeit nyeldekelve.

 - Hát nem érted? Nincs már hova menned.

 - Miért? – Most már sírt a szörnyű felismeréstől. Érezte, kövér könnycseppek gördülnek az arcáról.

 - Leomlott az illúzió, ugye? - kérdezte egy hang a távolból. - Tudnod kell az igazat. Túl makacs voltál, sajnálom.

 - De, hát csak kihozott a sodromból! Megérdemelte, amiket mondtam! - tiltakoztam hevesen. – Ezzel nem tettem rosszat! Felnyitottam a szemét!

 - Hogyne, hogyne - helyeselt csúfondárosan az énje. - Elérted vele, hogy kidobjon. Most aztán már fel is út, le is út.

 - Azt hittem, ezzel megoldok mindent. Legalább is azt akartam, hogy kicsit emberségesebb legyen.

 - Túl naiv vagy. Ostoba és meggondolatlan.

 - Mi vagy te, talán valami utálatos bíró, hogy ítélkezz felettem?! - rivallt rá a lány idegesen.

 - Mit számít, mi vagyok? Egyébként meg, én te vagyok.

 - Nem... - suttogta megsemmisülten. - Az nem lehetséges.

 - Pedig így igaz. Tulajdonképpen benned lakozom.

 - Ezt nem értem... én egy személy vagyok. Nincs alteregóm - vetette ellen.

 - Gondolkozz! - mordult rá a hang. - Csak számodra létezem. A fejedben vagyok!

 - Tehát a lelkiismeretem lennél?

 - Nem tudom. Neked kell tudnod.

 - Rendben. Értem. Szóval elment a maradék józan eszem?

 - Nem feltétlen. Most már, ugye tudod, mit kell tenned?

Ekkor a lány magához tért.

 - Helyre kell hoznom a hibám! - kiáltotta döbbenten. - Köszönöm, bárki is voltál a fejemben! - A körülötte lévő emberek félszegen, rosszallva méregették tekintetükkel. Egy pincér felsegítette és felajánlotta, hogy mentőt hív, de ő megrázta a fejét és közölte, semmi szüksége segítségre.

 - Tudom, mit kell tennem! - kurjantotta és a holmijait összepakolva visszaindult otthonába.

-  Az élet egy döcögő vonat. Te döntöd el, hogy melyik vonatra szállsz fel és melyik vagonba ülsz be. Te választod meg az úticélt, mely felé tartasz. Minden tőled függ. Bármelyik megállónál leszállhatsz, de ha meggondolod magad, nem biztos, hogy ugyanarra a vonatra szállsz, s így nagyobb a valószínűsége, hogy eltévedsz - mondta a tanárnő. Szőke haja fénylett, most is, mint mindig, ki volt engedve. Szeme alatt kisebb karikák, szarkalábak éktelenkedtek. Az iskola ebédlőjében egymással szemben ültünk. Az asztalon egy-egy tál gőzölgő leves volt. Az egykori kémia előadó helyén egy nyár alatt étkezésre alkalmas helyiség lett.

- Szóval én irányítom az életem? - kérdeztem. A nő rám mosolygott, arcán barázdák jelentek meg. Nem tűnt gondterheltnek, csupán fáradtnak, álmosnak.

- Szeretnéd, ha így lenne, igaz? Tudod, nem ilyen egyszerű. Teljes mértékben sosem tudod a kontrollt a kezedben tartani. A környezeted, a körülötted lévő emberek mind-mind alakítanak téged. Elvesznek és hozzád tesznek. Akár befolyásolják a hangulatod.

- Ezért vagyok frusztrált, ha körülöttem is azok?

- Igen - bólintott a tanár. - Hagyod, hogy túlságosan is hassanak rád. Minden hozzáállás kérdése.

- Ugyan! - legyintettem. - Ez csak közhely. A való életben aligha van jelentősége.

- Persze. Hiába mondanám neked, hogy holnaptól légy boldog, nem leszel az. Hosszú ez a folyamat, meglehetősen nehéz. Viszont nem lehetetlen.

- Könnyen mondja - vontam meg a vállam. - Önnek több oka van boldognak lenni, hisz ott van a férje!

- Nem volt mindig így. Tudod, sok mindenen keresztülmentem. Nem volt könnyű életem. Nekem is, mint mindenki másnak, adódtak gondjaim. Hol kisebbek, hol nagyobbak. Harminc évesen álltam csak a magam lábára. Így hozta az élet. A munkámat sem szerettem igazán - eredetileg közgazdász vagyok. Sosem tetszett, hogy számítógéppel kell dolgoznom egy irodában. Alig érintkeztem emberekkel. Pedig mindig is emberekkel szerettem volna foglalkozni. Aztán kaptam egy lehetőséget, felkértek, hogy tanítsam a szakmám. Nem is tudtam, hogy lehet ilyet. Végül munka mellett végeztem el az egyetemet, tanárképesítést szereztem és már több mint tíz éve tanítok itt. Hidd el nekem, az élet útja tényleg kifürkészhetetlen - figyelmesen hallgattam a tanárnő mondandóját, szinte ittam a szavait. - Amíg megtalálod a magad útját lesznek könnyebb, gördülékenyebb napok és lesznek szörnyen megterhelőek is. Viszont, hogy átlendülj a szorongatott helyzeteken, pozitivitást kell gyakorolnod egyaránt mutatnod kifelé.

- Hogyan kezdjem? - kérdeztem, s egyszeriben reményteli lettem.

- Mosolyogj - jött az egyszerű felelet. - Ha a buszon tömegnyomor van és véletlenül rálépnek a lábadra, ne küldd el melegebb hajlatra a másik embert. Csupán mondd mosolyogva, semmi baj. S akkor nem keletkezik felesleges konfliktus. Ha képes leszel életfilozófiát változtatni és reggelente úgy felébredni, hogy örömmel nézel elébe az új napnak, kevesebb atrocitás fog érni. Ha barátságos vagy, az esetek többségében veled is kedvesek lesznek. Mintha te lennél az, aki belenéz a tükörbe vidáman és a környezeted a tükörkép, visszamosolyog rád.

- De, hát ez nem válik be mindig! Ön tanárként mindennapos jelleggel tapasztalhatja is - vetettem ellen.

- Így igaz - bólintott a nő. - Sokkal megterhelőbb motiváltalan, életunt fiatalokra hatni, mint meghallgatni a problémáikat. Viszont ez engem nem befolyásol. Természetesen - mivel én is emberből vagyok, így véges az energiám. Ha nem követném a magam filozófiáját, könnyen beleeshetnék a kiégés csapdájába.

 - Pontosan mit takar ez a filozófia? - kérdeztem kiváncsian.

- Elmúlik - felelt titokzatosan somolyogva a tanárnő. - Idővel minden fájdalom elhalványul, borsószemméretűvé válik.

 - Én ezt nem értem - jelentettem ki őszintén. - Szerintem sosem gyógyulnak be a sebek. Sosem akad válasz a miértekre.

- Túlgondolod a dolgokat - mondta fejcsóválva a nő. - Nem szabad megszállottan keresni mindenre a válaszokat.

- Jobb tudatlanságban élni? - kérdeztem csodálkozva.

- Talán igen, talán nem. Min változtat, ha tudod a választ? A múltat nem tudod megváltoztatni. Hiába kérnéd számon a sérelmeid, a válaszok nem eredményeznének megnyugvást számodra. El kell fogadnod, hisz mást amúgy sem tehetsz.

- Minden vágyam, hogy boldog legyek. Azt hittem, a válaszok által az lehetek… De nem.

- Sosem lehetsz igazán boldog. Illúzió, ha ezt hiszed. Ne légy idealista, hamar megbukhat ez a nézeted.

- Ez a baj - mondtam szomorúan. - Hiába keresem az örömforrásokat, nem leszek maximálisan boldog.

- Baj? Ugyan, dehogyis baj! Ez ad értelmet az életnek! Fogd fel úgy, hogy minden egyes probléma egy próbatétel. Valójában csak mellékvágány a végállomás felé.

- Ott mi vár majd? - kérdeztem keserűen. - Ha meghalunk, kialszik a tudatunk. Többé nem leszünk.

- A te értelmezésed szerint. Az enyém szerint vár ránk ott valami. Valami csodálatos, valami új kezdete.

- Ön szerint mi van a halál után?

- Nem tudom - rázta meg a fejét a tanárnő. - Mivel ember vagyok, így nem is tudhatom, míg oda nem jutok. Egyelőre csak találgathatok. Szerintem van túlvilág. Keresztény vagyok. Hiszem, hogy létezik egy felsőbbrendű erő, mely mintha a tenyerén hordozna. Életem során megtapasztaltam, hogy Isten valós.

- És megadta Önnek, amit kért? - a tanárnő felnevetett.

- Isten nem gépautomata, ami x összegért cserébe az öledbe hullajtja a kekszet. Sem pedig kereskedő, vagy szerencsejátékos. Nem keveri a kártyákat, nem sorsolja ki neked a lapokat. Ő csak segít, ha szükséged van rá.

- Hogyan?

- Apróbb jelekkel kormányoz a jó út felé.

- Miféle jelekkel? Elémvág egy rózsafüzért, vagy egy autó rendszámtáblájára rámázolja, hogy hit?

- Ne légy szarkasztikus! - szólt rám a nő. - Hit által könnyebb boldogulni.

- Persze - mondtam megvonva a vállam. - Ezért van a hit. Az embereknek szükségük van rá, hogy elhiggyék, van értelme élni. Holott mindez csak önámítás.

- Mondd csak, te milyen filozófiát követsz? - szúrta be a kérdést hirtelen a nő.

- Carpe diem - feleltem.

- Látod, ez itt a gond! Nincs jövőképed, így nem is foglalkozol vele, hogy mi lesz később. Én sosem tudnék így élni. Gondolnom kell a jövőmre.

- Pedig a jelen az, ami igazán fontos - érveltem -, hisz a jelen alapozza meg a jövőt.

- Persze, de nem a mának kell élni és mindenáron habzsolni az élményeket. Éppen ezért fontos, hogy az ember tudjon hinni valamiben. Elég, ha önmagadban hiszel. Ha reális énképpel rendelkezel, elegendő ez is. Viszont Isten oltalma alatt a sors hiába sodor kifürkészhetetlen utakra, általa a szíved mindig megsúgja, merre a jó irány.

- Hogyan?

- Emberekkel keresztezi az utadat. Ők formálják a személyiségedet. Emlékszel, mikor a vonatos példával hozakodtam elő? - bólintottam. - A pályaudvaron felszállsz egy vonatra és helyet foglalsz egy vagonba. Előtted, melletted és átlósan is ülni fog egy-egy ember. Van, aki pár megállóval később leszáll. Persze, utánamehetsz, de nem fogtok mindig egyazon irányba haladni. Valamelyikőtök akarva-akaratlanul elválik a másiktól, így ha a nem kölcsönös az érdeklődés egymás felé, könnyen megszakadhat a kapcsolat.

- Tudom, de én ezt nem vagyok képes jól kezelni - sóhajtottam. - Sokan elhagytak már. Olyanok, akiket tiszteltem, szerettem és feltétel nélkül bíztam bennük.

- Miért beszélsz múlt időben? - vonta fel a szemöldökét a tanárnő. - Már nem érzel irántuk így?

- Dehogynem - feleltem. - Napokig, hetekig, hónapokig, sőt néha évekig gondolkodtam azon, hogy miért léptek ki az életemből.

- Na, látod! - csapta össze tenyereit a nő. - Túlkomplikálod az életed! Nem kell ennyit gondolkodni! Nem visz előre, ha lehetséges magyarázatok száz és száz formáját játszod le a fejedben! Ami megtörtént, megtörtént. Fogadd el, befolyásolni nem tudod. Az életet élni kell, nem pedig túlbonyolítani!

- Tudom - feleltem megadóan. - De, mit tehetnék, ha egyszer ilyen vagyok?

- Egyszerűen csak űzd ki a negatív gondolatokat az elmédből!

- Nem tudom. Nem megy - csóváltam meg a fejem.

- Dehogynem! - kiáltotta bosszúsan a tanár. - Máris kezdhetnéd azzal, hogy az előbbi mondatodat átalakítod, és a tagadószót kihagyod. Próbáld csak ki - bíztatott. - Minden negatív megnyilvánulásodat vagy gondolatodat formáld át pozitívvá! Az agyad idővel automatikusan rááll majd. Csodás lények vagyunk, mi emberek, higgy nekem.

- Rendben. Akkor meg tudom csinálni. Menni fog. Tehát, ha jól értettem, minden rajtam múlik. Hogy mit teszek meg és mit nem, hogyan reagálok egyes szituációban és hogyan gondolkodom magamról, mind-mind rajtam áll.

- Bizony - helyeselt a nő. - Dönthetsz bárhogy. Racionális keretek között bármit elérhetsz, csupán hinned kell magadban, a képességeidben.

- Igaza van! - kiáltottam csillogó szemekkel. - Hiszek benne, hiszek magamban! Hiszem, hogy képes vagyok elérni a céljaim! Mert megtehetem!

- Ez az! - mosolyodott el elégedetten a tanárnő. - Sorsod kovácsa te magad vagy.

 

Félek, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Erősen verejtékezem és teljes légszomjban szenvedek. Úgy zihálok, mintha többezer kilométert futottam volna le. Érzem, hogy elvesztem a kontrollt önmagam felett. Már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Zokogva a fürdőszoba kövére hajtom a fejem. Kezemben a konyhakés, elmémben teljes a káosz. Egész testemen végigvonaglik a belső remegés. A fogaim másodpercenként koccannak össze, panaszos nyikorgást hallatva minden egyes ütődés után. Számomra nem létezeik mentség, egy lélek sincs körülöttem; akár le is írhatnám magam. Szánalmas emberi teremtmény, botor s gyönge. Vesződni sem kéne vele. Ekkor észreveszem, valami nyomja a zsebem; egy mobiltelefon. Semmirekellő, hasztalan kütyü… vagy… ez lehet a mentőövem! Tárcsázom a pszichológusom számát. Most mégjobban szorongok, mint eddig, de tudom, hogy egyedül nem vagyok képes megbírkózni a démonjaimmal. A vonal kicsörög, majd egy lágy női hang szól bele.

– Tessék, itt dr.Evelin – mondja, de nem merek felelni. Rettegek tőle, hogy szembesüljek a problémával, önmagam suicid démonjával. Viszont meg kell tennem. Le kell győznöm, és tudom ehhez szakember segítségére van szükségem.

– Halló, ki beszél? – Hallom a doktornő hangját.

– Az egyik páciense vagyok, Amy Craven – mondom remegő hangon. – Azt mondta hívhatom, ha… – Nem bírom befejezni a mondatot. Szinte fuldoklom a zokogástól. Pedig annyira elszeretném mondani, hogy mire határoztam el magam, és miért akarom annak ellenére megtenni, hogy pusztán a gondolatától is viszolygok. Tudnia kell, hiszen joga van hozzá, de én még olyan gyenge vagyok, olyan fáradt. Legszívesebben aludnék, már ha a történtek után nyugodtan tudnék.

– Valami baj van, Amy? – A pszichológusnő hangja rejtett feszültségről árulkodik.

– Én-én nem tudom… Minden olyan zavaros… Mintha álmodnék… Pedig tudatomnál vagyok… Nem őrültem meg, de mégis azt érzem…

– Jól van, figyeljen rám. Először is meg kell nyugodnia. Menni fog? – kérdezi.

– Igen – felelem rekedten.

– Vegyen egy mély levegőt – utasít engem. – Most mondja el a legelejétől kezdve, hogy mi történt Önnel. – Igyekszem összeszedetten fogalmazni. – Rendben, értem. Hol van most? – kérdezi a doktornő. Hangján érezhető az erőltetett nyugalom mögött megbúvó aggodalom.

– A lakásomban, a fürdőszobában – válaszolom.

– Mondja el, kérem, hogy mi a szándéka.

– Nem tudom... csak itt van ez a kés...

– Milyen kés? – szúrja be a kérdést óvatosan a pszichológusnő. – Amy, megsebezte magát? Tudnom kell, ha kárt akar magában tenni!

– Én nem akarok öngyilkos lenni… Meg szeretnék gyógyulni…

– Ne féljen, rendbe fog jönni. Azt kell csinálnia, amit mondok. Figyeljen, ez nagyon fontos. Le kell győznie önmagát. Tegye le szépen a kést. Megtette?

– Igen... Sikerült – mondom  őszintén meglepődve a saját szavaimon.

– Nagyon jó – helyesel dr. Evelin. – Most megszeretném kérni rá, hogy menjen ki a fürdőszobából. Meg tudja tenni, anélkül hogy visszakozna és a késért nyúlna?

 – Igen. Azt hiszem, menni fog.

 – Amy, bármi baja van azonnal szóljon és értesítem a mentőket. – Minden erőmet bevetem a művelet végrehajtásához.

– Egy kicsit mintha szédülnék – mondom a telefonba.

– Fogyasztott alkoholt esetleg valamilyen tudatmódosító szert? – kérdezi aggódva a pszichológusnő.

– Azt hiszem, nem – felelem kissé bizonytalanul.

– Rendben. Bízzunk benne, hogy ez így is legyen. A legjobb lenne, ha aludna egy keveset. Próbálja meg altató nélkül. Csak akkor alkalmazza a gyógyszert, ha nagyon muszáj. Amint felébred, kérem hívjon fel és értesítsen az állapotáról – mondja a doktornő.

Megköszönöm a segítségét és leteszem a telefont. Érzem, lassan megnyugodok. A szívverésem fokozatosan lassul, majd a nappali kanapéján elalszok. Egyelőre minden rendben van. Most, hogy segítséget kaptam, már sokkal jobban érzem magam. Nem szégyellem többé a betegségem. Emlékszem, honnan jöttem, de tudom merre tartok. Nem számít, ki voltam, mostmár önmagam vagyok.