Aleksz.2 blogja
SzemélyesAz élet nem könnyű
Az élet nem könnyű / szokták mondani, nem séta galopp /, tele van nehézségekkel.
Mikor minden rendben van, minden jó, akkor jön a baj. Eleinte kapunk sok, sok ígéretet,segítséget, aztán szépen magunkra maradunk. Segítséget ekkor is kapunk, sokszor akkor és onnan ahonnan nem is várunk. Aki sokat ígér az általában keveset ad, de a segítség mindig jól jön. Telik, múlik az idő és a gondok, bajok megoldódnak. Ezután jön a sikerélmény, de nem érezzük, mert sok kis sikerből áll össze életünk sikere. Ezért érdemes élni.Nem érdemes fallal körbevenni magunkat, nem érdemes túl keménynek lenni, mertmire végére érünk, belefásulunk, és nem érezzük, életünk értelmét csak a fájdalmat cipeljük. A fájdalom miatt nem tudunk mindig helyesen gondolkodni, követünk el hibákat. Tulajdonképpen, ha haragszunk valakire, magunkra haragszunk, mert nem tudjuk a helyzetet kezelni, a józan gondolkodás segít, megbékülünk sorsukkal és megtanulunk helyesen, jól dönteni. Kevesebb hibát követünk el, józanabbul gondolkodunk. Ez add segítséget magunknak, észrevesszük az apró örömöket, ez ad erőt a további küzdelemhez és egyre erősebbek leszünk.Így lesz értelme az életünknek, így tudjuk tovább adni, ami bennük van.2013. május 31.
Egy napom az unokámmal
Egy napom az unokámmal
Kellemetlen hűvös, nyirkos időre ébredtem.
Érdemes kimozdulni ilyen időben?
Megszólal a telefon, leányom telefonált, feljönnek délelőtt.
Felragyogott a nap, jön az unokám. Egy tündéri 11 hónapos kislány.
Sajnos van egy rossz hír is, folyik az orra. Nem baj, megoldjuk, az a lényeg, hogy itt lesz.
Mire Édesanyámtól hazaérek, már nálunk vannak. Tündéri mosollyal fogad, tényleg ragyog a nap. Már nem is foglalkozom az idővel. Megáll az idő számomra. Unokám, mint egy igazi gyerek, játszik, jókat mosolyog, hízeleg a mamának. Az orrfolyást sikeresen megoldjuk, jókat nevetünk. Ebéd után alvás jön. Mint minden gyereknél ez a dolog nála is nehéz.
De mivel jön a foga, az orrfolyás miatt is nehezen aludt az éjjel, ez is megoldódik.
Épp befejeztük az ebédet mi is, amikor felettünk kalapálni kezdenek. Mint megtudtuk ajtó cseréjük van. Belesek a szobába, a pici szortyogva próbál aludni. Már ki akarok menni amikor
felemeli a kis fejét, körbenéz. Gyorsan áthajolok a legurulás gátlón elkezdem simogatni.
Kis szemén látom a megnyugvást, a papa itt van, nincs baj. A kopácsolás nem szűnik, a gyerek egyre nyugtalanabb. Nincs mentség, mellé fekszem. Simogatom, csitítgatom.
Nagyokat pislog. Meglátja a macit, kéri. Odaadom, kis siker, pislogás. Talán sikerül, nyugtatom magam. Lányom a szomszéd szobában mérgelődik, mert közben a fúró is megszólal. Most mi lesz? Lassan már fárad a pici, de még nem az igazi. Eszembe jut Édesapám, én is alvást színlelek. Hunyorogva lesem az unokámat, ő is les engem. Egyszer csak felemeli a kis fejét és néz engem. Szinte érzem az arcomnál a szuszogását. Most mi lesz?
Olyan tündéri, mindjárt elnevetem magam. Csak néz, nem bírom sokáig. Ha most ránevetek nem lesz alvás. De olyan tündéri. Elfárad, leteszi a kis fejét, kezd aludni. Már zsibbad a kezem, a vállam, de nincs menekvés, altatni kell. A zaj még szól, de a kicsi alszik. Kitartok, pedig elzsibbadt a karom, a vállam, nem mozdulok. Lányom az ajtóból kuncog, de örül a sikernek. Jó bő egy óra alvás után egy kedves mosollyal ébred a kis prücsök. Átviszem a másik szobába, rámosolyog a lányomra, a mamájára és megy a játékokhoz.
Mégis szép lett a mai napom is, beragyogta a napom: a kis unokám.
A nagymama mosolya
Olvasom a bíztatást: Irjam meg az első blogomat. Gondolataim szárnyalnak, miről írjak? Talán a szüleimről: - Édesapámról, édesanyámról? Hát megpróbálom, csapjunk bele.
Egy régi eset jut eszembe:'98-as években történt. Akkor már közel három éve halt meg apukám, 72 éves korában egy meleg júliusi napon elbúcsúzott tőlünk. A második rosszulléte után mikor a kórházba került már tudtuk: - Nagy baj van. A viselkedése is elárulta. Érezte nemsokára találkozik a testvérével. Egyre többet volt a szabadban, sokat sétált. Mintha mindent magába akart volna zárni, mindentől el akart búcsúzni. Utolsó beteglátogatáson is a családdal foglalkozott, még akkor is a család volt a mindene. Mintha egyszerre akart volna mindent megoldani, bennünket a sok bajtól megvédeni.
Édesanyám is nehezen viselte a halálát. Aztán lassan beletörődött, és kezdte berendezni a saját életét. tudatosult benne, hogy egyedül kell boldogulnia.
Egyszer meg is jegyezte a temetőben: - Tudod fiam hiányzik apátok! Hiába rendezkedett be az egyedüllétre, hiába foglalta le magát a ház előtti kiskert rendezésével, hiába töltötte ki a szabadidejét más elfoglaltsággal is.
Március közepén feljött névnapot köszönteni. Beszélgetés közben a napi gondokról lassan áttértünk az emlékekre. Felemlegettük a gyerekkorunkat, s jókat nevettünk a csínytevéseinken.
Lányomat a fáradság és a nátha gyötörte. Sürün pislogó szemmel nézett bennünket, néha elmosolyogta magát. Nem vettük észre mikor aludt el. Összegömbölyödve, fejét édesanyám ölébe hajtva csendesen szendergett. Az egyre sötétedő szoba jelezte az idő múlását. Édesanyám most már, mint nagymama automatikusan kezdte a lányom fejét símogatni, ő csendes szuszogással válaszolt. Édesanyám suttogása, visszafogott hangja zárta le a múlt felidézését.
Kedvesen, mosolyogva, csillogó szemmel mondta:
- NÉZZÉTEK MILYEN JÓÍZÜEN ALSZIK AZ ÖLEMBEN!
Még most is itt cseng a fülemben a mondata, szívünk megtelt melegséggel e mondat hallatán, egymásra néztünk és csillogot mind hármunk szeme.
Mintha azt mondta volna anyukám: - Nem vagyok egyedül, mert szeretnek, mert szerethetek.
Az unoka csak a nagymamától kaphatja meg a legnagyobb szeretetet:
"A NAGYMAMA SZERETETÉT"
Nos a végére értem. Nehéz volt, de jó volt. Remélem elfogadható.