Az élet után

Bánat üli ismét a lelkem;
Ha gondolod, hát most is megérthetel.
Jöjj, búsuljunk együtt, szerelmem!
Lázadó, különc sorsom oly végtelen.

Bútól nem alszom sok éjszakán,
Borongó gondok űzik el álmomat;
S csorduló könnyűim szempillám
Mossák, miként hullám partot simogat.

Oly sivár volt éltem nélküled:
Nem melengetett e kedves vonzalom.
Lám teljesült, mit mondtál: veled
Mostanra már elzengett hattyúdalom.

Ifjú napjaink tovaszállnak,
Letűnik a vigság, s a gyönyör elül.
Szép reményink mind köddé válnak:
Testünk elszikkad, izzó szívünk kihűl...




Aлекс. П.

Hullanak a sápadt rózsaszirmok,
Kertünkben nem szól a csalogány.
Kedvesem, ím teveled virrasztok:
Beteg vagyok, orcám halovány.

Ágyamon fekszem lázasan, gyöngén,
S bennem régi tűz már nem lobog.
Ah! téged mért szerettelek meg én?
Hisz szívem már soká nem dobog.

Itt van! itt jő a régi napkelet,
Hol szél támad föl a bérceknek;
S szárnyára vesz majdan bús éneket,
Amikor engem eltemetnek.

Az én régi szeretteim közül
Nem kísérhet oda senki sem.
Csak te leszel ott akkor egyedül,
Ki megsiratol majd, édesem.

Te csókolod reám az utolsót,
S lezárják koporsófedelem;
És te mondasz felettem búcsúszót:
Isten legyen veled, kedvesem!




Aлекс. П. 

Oly bánatos volt az életem,
Orcámra napfény ritkán tévedt;
S elzengem már hattyú énekem,
Mert nemsoká meghalni térek.                                          

Előtűnnek a megélt évek,
Felsejlik velök sok árnyalak.
Lelkem búsan a múltba réved:
Lapjai semmibe mállanak!                                          

Tetteim bennök nincsen nékem;
Álmaim, vágyaim becsaptak.
Keserűn tör reám a szégyen:
Küzdelmeim mind elhamvadtak.                                          

Szívem mért feszíté kebelem?
Honfi láng benne mért lobogott?
Mit ért sok virrasztó éjjelem,
Ha ily sorsra valék hivatott?                                          

Mért roskadok még kereszt alatt,
Ha hitemért hiába égtem?
S mit leltem véle? Csak síromat
Idegen, fagyos messzeségben.
                                                    


Aлекс. П.