Alek_Zender blogja

 

Elvesztve, de el nem feledve

 

Hatvanhét lenne

de keserűség és bú belülről megette.

S szinte élve lett eltemetve.

Lelke még foglya volt

e megviselt porhüvelynek

mert láttam még a fényt

azokban a szemekben.

Azon az éjjelen

mikor ő már nem volt jelen.

Ellepett a félelem.

Lidércnyomásként mellettem termett

Kezét homlokomra tette.

S mondta „Legyél jó gyermekem”.

Rögtön elszállt félelmem,

s megnyugvásra lelt lelkem.

Tudtam hogy nem álom

szebb búcsúra nem is vágyom.

Öt éve volt idestova

de emlékét magammal viszem mindenhova.

Ez egy régebben íródott versem de úgy gondoltam megosztom veletek :)

Még egyszer

 

Még egyszer szeretnék szeretni.

S végre szeretve lenni.

Nem kívánok sokat

csak hónapokat,

bíztató szavakat,

S nedves csókokat.

 

Hogy vígan indulhassak az utamra,

ahol csak bú és harag van.

Hol lelkem csak dalokban száll.

S testem a földben oszlik már.

De addig is a remény el nem oszlik,

míg kettőnk közt a köd fel nem oszlik.

 

Hisz tudom hogy te majd

ott vársz rám.

Találkoztunk már nem egyszer

de csak a szemedre emlékszem.

Mint ezeregy csillag az égen.

De meg tévesztettek már sokan.

 

S így nem tudom

hogy te kis is vagy.

Hamis remény, kísértés, szívemre mért ütés,

Sors csapása?

Vagy csak egy egyszerű lélek

elveszve szintén a magányban.

 

S félsz ahogy én is félek.

De én mindig remélek.

S ha ennek sose lesz vége

én akkor se félek.

Ha egy nap az élet,

melyért oly nagy árat kértek hát legyen.

 

Egy napot élek.

De végre lesz kiért

s kivel élnem.

S azon éjjelen szemem le nem csukom.

S nézem ahogy szuszogsz.

S reggel már nem látom ahogy zokogsz.

 

De ez csak ábránd csupán.

S az is marad bizony.

Legalább reményt ad

és sodor magával.

Oda hova eszem

sose vinne.

 

S szívem nem jár csak bánatomban.

s hol nem lelnék hiú vágyakra,

s nem ébrednék álmatlan álmokra.

De én akkor is vágyom rád.

Hol, merre vagy?

Remélem nem kell várnom

egy újabb Tavaszt.

 

Milyen jó nekem

 

Milyen jó hogy vagy nekem.

Kinek panaszkodhatok szüntelen.

S te csak bólintasz mellettem

s kezed vállamra teszed

és mondod megértelek.

 

Többet nem is kérhetek.

Veled fel nem érhetek.

Oly tiszta s ártatlan két kezed.

S nem testemig hanem lelkemig hatol.

 

Ír vagy lelkem bajára

elmém zavarára.

Angyal vagy a sötét éjszakában.

Az vagy amire az elveszettek vágynak.

Kiút a valóságba.

 

Hallom ahogy szíved dalol.

S akkor lelkem felkarol.

Táncra hív az égbe

Hol csillagok közt

éjjel nem ér véget.

Táncolunk a végtelenségbe.

 

Karácsonyi bűbáj

 

Messzi vagy már

s nem kis hazádban.

Hófehér tiszta tájban

de lelked néha vissza vágyna.

Szeretet és megértés a vágya.

Bár szeretnek s megértenek

de családoddal fel nem érhetnek.

E vers nem fájdalmat kelt.

Hanem legszebb közös emlékeiteket ébreszti majd fel.

S ha szemedre könnycsepp ül.

lelkedre árny nem vetül.

Mert a könnycseppben

öröm s egy kedves emlék kerül.

Szíved vele szárnyra kél.

és az éjjel álom ér.

S az álmok tengerén

hol legfőbb vágyad beér,

hogy szeretteiddel legyél

egy gyönyörű Szent Estén.

S bűbájjal melyet én e szavakba zárok.

Kívánok neked Kellemes Karácsonyt.

 

Háború szava

 

Szeretet és harag keserű sava.

Örök tél rideg hava.

Ártatlanok kegyelemért rimánkodó szava.

De lesz ki értük sír valaha?

Gyűjtenek és adakoznak

miközben katonák a csatatéren hadakoznak

Tűzzel tüzet oltani badarság.

Ha mindent elégetsz, akkor te hazudtál.

Pénzért életeket eladtál?

Kapzsiság és mohóság

amiért emberséged is feladnád?

Álca és hazugság,

amit szentül állítasz hogy valóság.

Emberekben lángot gyújtasz

szívükben haragot és gyűlöletet szítasz

És őket mint bábokat irányítasz.

Haragúkat kihasználva milliókat kiirtasz.

S a földön mindet elpusztítasz.

Országokra rakétákat zúdítasz

s velük egész népeket elhamvasztasz.

S ki élni akar az a föld alá szalad

és ott éri utol majd a halál szava.

De én már látom az alagút végén a fényt

S tudom hogy itt nem ér véget e lét.

Kint eső fakad melyben tisztára mosom magam

Felhőkön át fény szökik át

Mely szivárvánnyá válik,

súgja hogy diadal vár rám itt.

Átbújok boltívén,

s mint haldokló kínját enyhítnék,

úgy hat rám szavad

midőn a szó ajkadon kiszalad

és tudtam hogy lelkem szabad.

Biztató szavaid

enyhítik majd jajgató szavaim.

Kezed takarják majd sebeim

s törlik majd vér és verejték cseppjeim.

Szememből kiszalad a hazugságok könnye

melytől lelkünk volt úgy meggyötörve.

S tudom nem lesz több ármány és hazug szavak

És vár ránk az örök Tavasz.

Miben többé nem lesz panasz.