Gondolatok egy vers körül, amit még nem írtak meg

Ahita•  2019. január 29. 16:58

Kedves Barátom!                                                                                        Egyszer, Karácsony havában

Örömmel, és egy hála Istennel konstatálom, hogy ismét erőd teljében vagy.

Legalább is a papíron rendben fölsorakozott szavak sokasága ezt bizonyítja. Tudom, kényszerpihenőn voltál, és már nagyon vágytad az otthoni négy fal „fogságát”. Megértem. Egyéb okát is tudom, mert tapasztaltam, hogy a kórház többfunkciós kórtermei két dologra biztosan alkalmatlanok. A teljes gyógyulásra, és az elfogulatlan, „pártatlan” gondolatok megszületésére.

Tegnap, amikor kezed írása a borítékról rám köszönt öröm költözött szívembe. Idő hiányában azonban csak átfutottam soraidat. Vártam a megfelelő időt. Ezt nagyon szeretem. Készülődni a gondolataidra, találkozni veled. Kicsit izgatott vagyok, hevesebben dobolnak belül, de én csak várok, és tudod, hogy biztosan kivárom a legalkalmasabb pillanatot.

 

Te jó Ég! Micsoda verset írtál, mi mindent elénk tártál! Mondandód kibogozni izgalmas, igyekszem hát felelősséggel megfejteni, amit versed mért reám.

Gyönyörű sorok és érzések csokra fekszik előttem. Hogy lásd is, épp rásimul a tölgyfa asztal lapjára. Az az érzésem, kedveli ezt a helyet, és ezt a pillanatot. Én, és Te. A gondolataid. Olvasok, hmm, mintha csak itt ülnél mellettem. Hallom a szavak mögötti csöndes, kissé rekedtes, már-már  búcsúzkodó hangod. A kezdeti izgalmak lassan elcsitulnak bennem, és most sorra veszlek újra, és igyekszem megérteni a szándékodat. 

 

   Ám magad is tudod, hogy van akinek szégyene, és van akinek vitézsége az, amit versed címe sugall. Talán csak elménkben élő, röpke időnk alatt talán meg sem születhető vágyott világ illúziója az, ami még is elringatja bennünk kétségeinket. Hogy miért? Nos, hogy legyen erőnk az utolsó pillanatig végig élni az életet.  Írni, írni, aztán néha lopva sírni.

Hidd el, sokan vagyunk így ezzel. Szenved és viaskodik az ifjan eszmélő, az érett és az őszbehajló egyaránt. Mindenki aki lát is, és az is aki csak érez, érzékel, de nem ért semmit. Hogy kinek rosszabb? Ízlés kérdése. Az, hogy leírja a kéz, mit érez a szív, s mit gondol az ész merész döntés. Mert a leírt és kimondott szóink szabókén szabják ránk a színes köntöst, víg napot, de akár a kényszerzubbonyt is talán.

   Magadból ismerünk magunkra, sorsunkra. Meglepően szuggesztív. Fölteszem magamban a kérdést, mint olvasó, - ennyire hogy láthatsz belém(nk)? Természetesen itt az alap gondolat, az alap ''vallomásra'' gondolok.

Bizony így van ez. Utunknak kísérői vannak csak. Jók, rosszak, de az ember önmaga belső egyedülléte nem kiküszöbölhető. Ezt a küzdő, magányosnak tűnő, mások elöl elzárt lelket gondozza bennünk Isten. Ha hagyjuk. Ettől a belsőtől tudunk olyanok lenni, amilyenek. Amilyennek a környezetünk lát, érez, tapasztal belőlünk szavaink, cselekedeteink, és mulasztásaink tükrében.
Csupa érett, olvasónak szánt jó szándék ez a “gyónás”!


A hon dolgában azt mondanám, nagyobbat kanyarítanék mint kurta ezer évet, és egy versszakot. Ebben nem tévedek. Aprót talán. Mentségre szükségem akkor sincsen, hiszen mindent előre írnak. Még neked is. De nem a sorsceruzával. Ha jól megy a szekér, öntelt ember hiszi, hogy ő maga. Ám ha rosszul, akkor vádol, és a cudar világot kiáltja ki ostorcsattogtatónak.

Következő soraid kősziklát is megolvasztottak volna szívemben, bár sosem volt benne még kavics sem. Lenyűgöző, és mindent megkérdezel. Egyetértek, nincs más út, mint nyíltan föltárni a valót. Igazad van. Először magunk lelkében megkeresni azt, amit a két szó – magyarnak lenni - jelent. Apáink még nem mindig, és nem veszélymentesen tehették csak meg. Nekik még valóban idegen kezek által írtból kellet kihámozniuk saját magukat.

Hiába kérdezted őt, mondod. Igen, ezért aztán hiába.  Neked, nekünk már apró szikrákból tüzet pattogó rőzselángok világítanak. Mégis a legeslegjobb az, ha valóban önmagunkba nézünk, és fölfedezzük, hogy mi is a mi sorsunk. Talán így fogjuk lassan megérteni eleink sokszor megalkuvásnak érzett bölcs menekülését, birkaságnak tűnő fogyhatatlan türelmét, és felelőtlen felejtésnek látszó megbocsájtását a hátba támadó rosszakarattal szemben. S ha nem volt más választás, így emeltetik magasba az igazságért életet követelő önfeláldozásuk is.
Először tehát magunkban. Azután fogják csak megérteni a Te, és az én fiaim is a többit, ha majd  kérdeznek, és mi felelni is akarunk.

   Aztán meg kell állapítsam, jól rátaláltál az enyészet képére! Kórkép ez, miként csalja el múltját önmagától a jelen, a valaha kedvesét,  hasznosét, jóét. Aztán mindezek után már ő is korcsnak látja, így hát csúful magára hagyja. Temetetlenül, vérzőn. Még sóval is hinti a balga, hogy marjon, mert hiszi, hogy kínoz. Pedig csak életben tartja az emlékezetet. Ezek a heg nélküli sebek jók. Fájnak, néha majd belepusztulunk, és látom,  most is látom a Te szenvedésedet is.

 

Jézus Krisztus mindnyájunk erőssége.

 

Az idő mint mérték itt e versedben nagyon tetszetősen, és e formában az emberiségnek, egyénenként pedig még inkább bizony szűkre szabott. Ha azonban elfogadjuk, hogy paradox módon igaz az öröklétbe zárt kezdet és a vég, akkor pár nemzedéknek még túl kell élnie önnön fogyatékosságát a teremtett világ e valaha paradicsomi szegletében. Aztán majdcsak újra felüti fejét az újjá, jóvá születés!  Nincs mese és pardon. Nincs emberi hatalom, szerencsére ami ezt befolyásolhatná.

Meglátásom szerint, versed ez egyik út vége felé jártunkban kiragadott kiváló "helyzetjelentés", részletes kórkép. A diagnózist már-már föl is állítottad, csak hát a gyógymódreceptet, azt nem biggyesztetted a végére Barátom!

Én hiszem, hogy csak egyszázaléknyi, bár vészterhesen hatékony rosszakarat az, ami a pénz által megvett hatalommal gyalázatos, lélekromboló mélyaltatásban tartja a kilencvenkilencet. Ebben a jóval nagyobbik részben azonban a felszín alatt apadhatatlanul és megnyugtatóan ott őrződik, öröklődik a jó, a valós, a nagy egészet tekintve ember által át nem írható teremtett rend új jövő képe, képessége. Hogy meddig lesz ebben ilyen formában nekünk, embereknek szerepünk, no az ugyancsak "időmértékes", ahogy föntebb is írtam, és egyenlőre befoghatatlan kérdéskör.

   Ám itt ez a vers, és sokunké, ahogy én is sok szót szánok ezeknek a gondolatoknak. Ez azt jelenti, hogy a Remény, a biztos Tudása annak, hogy a Rend kiküszöbölhetetlenül visszaáll, még jó darabig itt dolgozik bennünk.

Tehát még egyszer, itt egy vers. Benne szomorú érzetek, és még is. Tőled kaptuk, tehát fölfogom úgy, hogy ajándék, és visszaadom azt, ami neked ezért jár. Az én érzéseim, gondolataim, amit Te ébresztettél bennem. Hiszen ha kevés is, ha messzi is már az a messzi, adsz nekünk. Mi pedig küldünk annyit és úgy, ahogy mai átkuruzsolt világunk azt engedi, amiből aztán jó esetben megpróbálsz  kihámozni bennünket. Mi már nem tudjuk visszahozni azt, amire valaha vágytál, és nem is helyette küldünk valami mást. Talán egy-egy tisztább, vagy homályosabb tükör vagyunk, amit magadról bennünk megtalálsz. Ezért nyugtázzuk csak örömmel,  hogy léteznek, élnek még kapcsolatok, és nem csillapul sokunk hite a végtelen világban.

Természetesen van az úgy, hogy többnek tűnik az elmulasztott, mint a megvalósult.  Vagy inkább az elveszett, az elvesztegetett? Gyanúm szerint, ezt érzed Te is Barátom. De hát az utolsóig,  nincs mese, még is ébredni kell. Csak az egyik reggel borús, mint a versed idézte ébredés, meg ködös, utálom és nem akarom, amíg a másik illatot hoz, forró vágyat és oly buja reményt, amit újra  mohón fölfalhatunk.  

Szomorúság, számvetés, múltba merengés és efféle fárasztó dolgok ilyenkor rémülten messzire szaladnak. Jól ki kell használnunk ezeket a reggeleket.

Egy sor azonban aggaszt:  “ Jöjjön az átok!”

Hátamon verejték e sor hideg patakban. Erről nem írok többet.

   Hisz olyan sokan keresnek. Tudod Te is. Kérdezgetünk, puhatolódzunk, mérlegelünk, s lám még átkozódunk is néha, hogy éppen most kinek adjam,  mit és hogyan, mennyit és egyáltalán van e értelme? Bárcsak meghallanánk, megértenénk végre egymás kapaszkodó szavát. Talán átkot nem mondana, nedves ajkat ily szó el nem hagyna sohase már! A Tiéd se, ha nem haragszol.

Mert azt mondom én Neked, minden reggel újra föl kell építenünk magunkban az utat. Az utat oda, ahol lakik a „van” és a „lehetséges”. Ma is és a bizonytalan holnapban is.

Látom, az elkeseredett hangok, szitkok után az okok, a rossz utak fals, disszonáns hangjai világosan rajzolódnak ki versedben is. Igen. Sok ezer éve az ember hatalomvágyból, a szükséges és elégséges fogalmának kiirtása után megváltóként kezdte imádni a pénzt, és magát nevezte ki mindenhatónak. Már nem azt követte amit az őseik követtek, hanem készített magának “könnyebbet”. Nekifeszült pusztítani a működő képes valódi ideát, isteni tanítást, és azokat, akik még e szerint akartak élni és halni. Ennek, amint azt nap mint nap megszenveded te is Barátom ma sincs vége.

Így hát sorvadunk az élet ellenes egy százaléknyi rosszakarat mocsaras, ingoványos vadhajtás társadalmaitól. Ahogy fentebb már írtam, e társadalmak iránytűnek rendelték, kaparintották maguk és kiválasztottjaik haszonélvezői mellé a hatalmat, és a hatalom gyakorlásához szükséges pénzt. A kilencvenkilencnek pedig koncnak dobta az – élvezd az életet bármi áron – öngyilkoló és pusztító ideáját. Vallásokra darabolta az egyetlent, és egymásnak feszítette a tudatlanná, ösztönlénnyé aljasított, valamikor isteni szikrából, életerős magból született embercsodát.

Megértelek.

A látó lélek vajúdik. Szül nap mint nap egy nagy felkiáltójelet, amiről azt gondolja elég világos, sokan megértik, és elég rémisztő ahhoz, hogy fölemelje a tekinteteket. De a vakság nagy, és látom a haszontalannak tűnő megfeszített önmagadat is. Hiszen az egész vers egy  feszület! Látom, ahogy az aznap estéjével rendre még mindig érkező sötétségben miként próbálod meg újra és újra leimádkozni magad a keresztről. A holnapnak.

   És még is. Én is veled együtt igyekszem kitartóan keresni az új utakat. Keresem, ahogy Te is, hogyan jussak el a részleteken keresztül mindig vissza Hozzá, hozzád, hozzájuk, s velük együtt hogyan juthatunk el az egészhez.

Bár irgalmatlanul nehéz a fecsegőn semmitmondó, hazug hangok gerjesztette ellenszéllel fölvenni a küzdelmet. Hiszen mára már a régi ismerősök is idegenekké váltak! Ám nem tehetünk mást, mint hisszük kifulladásig azt, hogy az utolsó pillanatig, és még azután is létezik  a lehetséges fogalma. Nem lemondani arról, hogy itt a földön, az ősanyagból kiszakadt biológiai testben, harmóniára és boldogságra teremtve, küzdelmek közepette ugyan de van mód a Teremtő renddel egy védőszárny alatt ember módjára élni.

   Hiszem és vallom Veled együtt, hogy Isten legértékesebb szerelemben született teremtménye mi vagyunk, és szebbnél szebb látható és láthatatlan kincsekkel rakta ki napjaink perceit. Tette pusztán azért, hogy amikor eltévedünk, bántanak, a szenvedés már szinte vakká tesz bennünket a ''látásra'', megtaláljunk legalább egyet. Egy színt, egy illatot, egy simogató napsugarat, egy virág meseszép formáját, egy hangot, a zene vibráló akkordjait, egy pillantást, egy feléd nyújtott baráti kezet, a piros háztetők közül fehéren és újra patyolat tisztára mosottan egyenes utat mutató templom tornyát,... ami felnyitja a szemet, a szívet, mert egyszer csak sok mosolyt fogunk látni.  Aztán felénk fordul az az egy, amelyben ez a sok ajándék majd mind nekünk mutatja meg önmagát.

   Ez igen! Óriásit ugrottál! Majdnem kezem, lábam törtem, úgy ejtettél le hirtelen az imádott földre. Igazán hatásos, és jó ez a kontrasztos égi, földi csatangolás! Akkor lássuk, mit kívánsz még tőlem?

Szeretek e kártyázni?  Röviden -  nagyon, és nem titkolt izgalommal haladok tovább az elemző olvasással. Nehéz keveset írni. Tudom, megértesz.  Főleg akkor, ha minden sorod ezer emléket fakaszt. Érzést, hangulatot. Jót és rosszat is. Időutazás. Valami érdekes, bizsergető múltban járás..., lábam mozdulatlan lóg. Így a jó. Ezt is remekül eltaláltad!

Igen, hogy ne emlékeznék! A kártyában apró gyermek csak kisinas lehetett. Bizony mégis jó volt ott lenni, ahol nagy dolgok, magunkénál mindenképpen nagyobbak történtek. Megérezni mozdulatokból, szemek színeváltozásából, arcok rezdüléséből, hogy vajon bánat é, vagy öröm ami a hol csöndes, hol indulatos szót oly mesterin faragja. Így aztán nyakigláb korunkra hiába öltöztették nekünk nagyjainkat  hol így, hol úgy és e népet alantas pór, daróc vagy gyászruhába, mert ha akkor teljességében ugyan még nem is értettük a történéseket, ezek a régi esték sejtjeinkbe ivódtak. Az érett arcokról, hangokból, a nyáresti szürkületek zümmögéséből és pipafüstjéből kiszippantottuk a ránk váró jövő fanyarul vegyes, mégis oly izgalmasnak ígérkező aromáját. Azt a valamit, ami élő emlékezetként vezetett el bennünket később is a tisztánlátáshoz. Apád szivarjának kissé szúrós illatát ma is tisztán érzem. Őrzöm magamban valahol. Emlékszel? Apám inkább csak borozgatott. Szerette a villányi borok acélosságát. Édesanyám frissen kisütött szalagos fánkjai pedig a kertre nyíló ablak előtti kisasztalkán vetekedtek a liliom illatával. Istenem, borzongatóan szép estébe sétáló délutánok voltak ezek!

Hol vannak, vannak e még ma olyan esték? Mi továbbadtuk e? Ez itt a kérdés.

Én azt mondom, igyekszünk. Többen, mint azt gondolnánk. Ahogy Te is teszed, kedves Barátom!

   Írásod szerint örülhetek, mert úgy látom, hogy alapvetően egyetértesz előző levelemben írtakkal. De ne gondold, hogy nem érzem aggodalmad okát.

Ahogy haladsz te is előre az utadon, mögötted hagyva a mostani kirótt nagyobbik felét, visszatekintve talán nem minden részletében látod kielégítőnek a képet. Még a lehetőségek és képességek tükrében sem. Ez teljesen világos. Ezzel mindnyájan így vagyunk. A tapasztalatok, kudarcok és sikerek parafrázisa, újraértékelése életünket végéig kíséri. Ja, hogy aztán zsúfolódik a vége felé? Ezt talán tudtuk, tudtad Te is, de csak most, hogy ideértünk érzékeljük igazán. Jó esetben bölcsebbek is lettünk, de fogyni látjuk az időnket, és ez frusztrál, elkeserít. Lesz e aki a helyünkbe lép, aki helyettünk végig viszi, megcsinálja? Hidd el, van és lesz. Ha nem így lenne, az emberiség már rég kihalt volna, és ma nem írhatnám neked ezt a levelet Barátom. Magyar lelkületünk erre a garancia!

“Mert ez a lélek nem pusztul,

parlagfű, mi tudd meg királyi étek,

borít be oltalmazón rég elhagyott,

hajdan virágzó rétet,

s védi nedvét, mi maga az élet,

annak aki gyenge, a lassan ébredőnek,

átengedve helyét az utána jövőnek.”

 

Én így gondolom, ha megengeded magamat idézve. Ez az én bizodalmam forrása.

   Súlyos gondolatok következnek. Megrázóan írsz valamiről, ami nem vártan, de megérkezett hozzád. Látom, hogy az út, a mi őszünket is idéző történelmi filmkockák fölszaggattak egy apró repedést, aztán földuzzasztva hagyta felszínre törni az addig szunnyadó, de kitörni vágyó érzéseket. Fájót, végzetesnek tűnőt is elvállalón, ami még valami utolsó, visszafordíthatatlan tettre is  sarkallhat. Akár kibillenteni a sors kerekét is, csak el, ki az elviselhetetlennek tűnőből.

Tudod, ilyenkor hálát adok az Istennek, mert nem baj, ha néha lépéshátrányban van bennünk a bátorság. Vagy épp a gyengeség? Ki tudja. Micsoda sorok! És milyen ismerős, de már csak távoli emlék. Azt mondom, hogy akkor is, élni így is, bárhogy is, élni, érezni, jót, rosszat, de élni.
A szív írja most e szavakat, és neked öreg Barátom!

   Hiszen ha visszatekintünk akár közelre, akár távolra, akkor azt látom, látjuk, hogy az ember az életét minden korban és időben egyszerűen fönntartja.  Ez idáig rendben is van. Az is természetes, hogy szeretné azt minél jobban, érzelmileg és fizikálisan minél komfortosabban tenni. Ám ezen túl sokunk vágyálmaiban él még a - hatni, alkotni, gyarapítani ősi idea.  No igen, jól írod, e szándék mára már alaposan megkopott, és sok esetben öncélúvá korcsosult. Az utód jobb esetben figyel az előtte járókra, rosszabbikban nem. Ha nem, akkor maga is végigküzdi az összes buktatót.  Az előbbinek, a figyelőnek több ideje jut az "új találmányokra". Aztán, hogy az milyen lesz, abban mennyi a mi részünk, van e egyáltalán benne, és ha van, abból mennyit ismer be az utókor? Gondolhatod, mi a válasz. Ismét, mint mindig az utód kiváltsága lesz az értékelés.

   Körülöttem még zajos az élet. Van, hogy izgalmasan csilingel és van, hogy recseg, ropog, de még több jut a mosolyból. Aztán lehet, nálam is eljön az értékelések, konklúziók időszaka. Talán elégedetlen, dühös és kiábrándult leszek. De ígérem, keresni fogom, és remélem meg is találom azt a valakit, aki majd felidézi bennem azokat a gondolatokat, amiket most én próbálok szeretettel küldeni neked.

Látom, férfi szíved is keserves. Régi bevált receptet tudok csak előhúzni a pakliból. Rögtön itt a Tavasz! Csak nyugodtan mosolyogj! Pedig micsoda csoda ez az egész! Vélhetően fittyet hány arra, hogy téged érdekel e, akarod e, avagy sem, megérkezik. Eszméletlen, varázslatos az ereje! Csak tárd ki végre felé a szíved, és ne szomjazd az elérhetetlent! Hisz ott áll valaki más. Nem az, aki után kínokban, viszonzatlan epedsz. Nem az.  De ott van egy teljesen más. Ő adni akar, és adni is vágy. Éppen neked és még mindig.
Azt mondják, szeretetet adni a legjobb. Így igaz. Szeretve lenni azonban szintén óriási szükséglet, és legalább akkora nagy érzés.

Kedves Barátom, így a versed és mondandóm vége felé azt kívánom neked, hogy amíg fel nem ismered Őt, addig mégiscsak  maradjon meg Neked a virág. Aztán a vers, a dal, a szó, a csoda - a nő, a férfi és az én varázsom - a termőt igéző szirmok ezernyi formája, illata és egy simogató kéz, amiben a jó szándék hozta pillanatban  gondod kis időre megpihen. Szerényet és csöndeset kérek neked. Olyat és úgy, ahogy élsz, amit magamnak is, és népemnek is kérnék, ha tehetném. Alig tűnik tán valaminek, mégis úgy érzem, hogy jó. Mert ha már csak hozzá készülsz, amikor már szívesebben leszel csak Vele, abban az időben legkívánatosabb a türelmes, nyugodt, békés lélekkel megtöltött munka, emlékezés, és a kifürkészhetetlen jövő várása.

Hogy van e a föntiekben lényeg, vagy talán semmi sincs? Mit gondolsz? Eldöntheted. A magyar szó mindig kincs. No ezért aztán csak írj, amíg a kedved azt jónak tartja, mert mi vagyunk a ''gyöngék'', ha a gondolataidat néha a miénk eltakarja!

 

 

Ui.:

És igazítsd meg kérlek magadon azt a kockás takarót, mert szinte látom, mint mindig a fele a földön lóg! Tudom, túl hosszú voltam, és kihűlt a teád is. Talán megbocsájtod nekem. Ám nem ígérem, hogy legközelebb rövidebb leszek. De ha most bármilyen nap délután három óra van, Panni perceken belül érkezik. Csak kérned kell, és szívesen megmelegíti. Csak kérd végre meg!

Ölel hűséges olvasód és Barátod!

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Ahita2019. február 11. 15:07

@Mikijozsa: Kedves Miklós, örültem, hogy ehhez az íráshoz is ellátogattál, és nem tántorított el a hosszúsága, és köszönöm, hogy érdekesnek is találtad!
Éva

Mikijozsa2019. január 30. 11:15

így van, jó lett az írás nekem tetszett, mert érdekes

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom