Címre vártan maradó

Ahita•  2018. november 23. 15:10

Idén meglepően meleg az ősz, és a még mindig kacér esték kései nyaralókat csalnak le a tóhoz.A nap zajától távol, megcsöndesedve a gyalogtúra kellemes fáradtságában egymást átkarolva ülünk a Balaton parton. Már sokkal korábban sötétedik.Fiatalok egy kisebb csoportja érkezik a stéghez, érthető gyorsasággal szabadulnak meg ruháiktól, és sietve birtokba veszik a csipkefodros esti hullámokat. Ebben a korban még mindenre kevés az idő. Egészen messze beúsznak, a bójákon túlra, s már csak a víz hozza partra gondtalan, vidám kacagásukat. Szomorú szívekben megkondulnak e hangok, és jótékonyan csöppnyi életet lopnak vissza a szemekbe, magukkal csalva a tekintetet a távolban megvillanó apró pontok felé.

Sosem nézünk eleget az égre.

Ahogy most is megfeledkezhetünk róla, hiszen szemmagasságban valami váratlan történik. A túlpart sötét, keleti horizontján, ott, ahol az ég összeölelkezik a vízzel egészen lassan, pompázatos vörös-narancs színben bukkan elő a kelő hold vékony, acélos karéja. Méltósággal emelkedik, tolja fölfelé az est-feketét, s mindeközben óriás, izzó gömbje egyre hosszabb palástot terít maga elé, ezer csillámot fodrozva vele a víz felszínén.  Révült tekintetem magához vonzza e látvány, és lubickolva hagyja ringatni magát a fénycsóva ezüstjében. Ölelkezők összefonódott, csillogó alakja beúszik e keskeny, vibráló sávba, és velük tart még egy magányos, apró árnyék sziluett, ami aztán hosszasan marad. Olybá tűnik, hogy ez a pillanat itt, az idők végtelenségégének csöppnyi szegletén örökre így marad. Még befogható a távolság, és a felismerés kényszere nem elég bódult, hangok nélkül mozog a szám, betűzi - egy vadkacsa.


Akaratlan, gyorsan illanó pillanatra suhan át gondolataimon egy mindig szótlan, gyermektelen házaspár képe, akik egészen kicsiny koromtól közvetlenül a szomszédunkban laktak.
Szinte senkivel nem érintkeztek, s ha igen, abból mindig vita kerekedett.
Egy alkalommal, az ugyancsak fagyos decemberi hajnalon, karácsonyt megelőző disznóvágásra készülődtek a felnőttek.  Mi, aprónépek éppen kibújtunk a puha dunnák alól, ahova a malacvisítás elől menekültünk, amikor a kintről beszűrődő óriási hangzavar és káromkodás visszazavart bennünket a testünk melegét még oly jól őrző takarók fedezékébe. Később tudtuk csak meg, miként is azon éjjel, az a bizonyos szomszéd egy drótot feszített ki a kertje köré, hogy minél távolabb tartsa virágaitól az ilyenkor megszaporodó segítők lépéseit.  A nagy hangzavar abból kerekedett, hogy a böllér a hajnali szürkületben megbotlott a drótokban, és úgy esett el, hogy egy földből kiálló karó csontig fölhasította jobb kezét.  Természetesen ez azt jelentette, hogy kenyérkereső munkaeszközét jódarabig evésre se nagyon tudja majd használni. Azt is rebesgették, hogy a nagy indulatban bal kézből még a disznót hasító balta is repült. Arra már nem emlékszem, hogy hol állt meg, de vélhetően nagyobb baj nem történt, mert pár kupica pálinka után dérrel - durral ugyan, de folytatódott a munka. Viszont a távolságtartás tovább mélyült a házaspár és szomszédjaik között.

Egyébként ők is tartottak malacokat. Mindig ugyan abban az alumínium fazékban főzték meg a nekik szánt apró krumplit, ami aztán sokáig hűlt a házuk sarkában. Mi, az állandóan éhes udvari gyerekek gyakran megdézsmáltuk e frissen és forrón tálalt csemegét. A cseppnyi lelkiismeretfurdalásból kikerekedő sietségben annak rendje, módja szerint össze is égettük vele kezünket, nyelvünket. Míg nem egy alkalommal a tettenérés és bottal hajkurászás végleg véget vetett a délutáni ingyen csemegéknek.
Tavasztól őszig a gombaszedés töltötte ki szabadidejüket. A hosszú, sarkosan felénk forduló verandás házuk oldalát kitüntetett figyelmességgel valahonnan szinte egész nap sütötte a nap. Ez idő alatt az itt sorakozó állványok ferdén fölfektetett deszkasorain állandóan száradt a nagy gondossággal felrakott különféle gombák sokasága. Nem mindennapi termésnek tartottam már akkor is. Ízétől, illatától azonban a még mindenre oly érzékenyen és őszintén reagáló gyermekkoromban a hideg is kirázott. Sosem szerettem előttük elmenni.
Kivéve nyáron.
A többitől jól kihasított portájuk kertjének sarkában alkonyattól illatba borult az estike. Az a hosszú szárú, kicsiny fejű halványlila, amihez mindig hasonlítani akartam. Szerénységben, karcsúságban, magasságban, még is bódító és hódító gyönyörűségben.
A ház ablakainak üvegén csipke függönyök voltak kifeszítve, és mindegyik közepén szépen formázott két fej ékeskedett. Egy férfi és egy nő árnyék sziluettje. Valahányszor e ház, e látvány és az illatok keverékének borzongató, még is oly jó érzése belém, vagy én beléjük botlottam, még ismeretlen, különös zsibongás futott rajtam végig. Megbabonázva, tűnődve néztem a két alakot külön, aztán együtt, miközben elvarázsolt valami megmagyarázhatatlan hangulat. Mozdulatlan álltam, és csak néztem, ahogy a képzelt, rajzolt csókban ajkuk összeér, és csodáltam, ahogy  egy végtelen, egymásból eredő, és egymásba folyton visszatérő formában újra és újra eggyé válnak.
Liliomfi – betűztem ki számtalanszor, amikor már  a betűvetéssel, olvasással is viszonylag korán megbarátkoztam...

Lassan elengednek a múlt pillanataiba sűrűsödött gondolatok,  papucsom talán már percek óta a köveken pihen, mezítelen lábam a semmiben lóg, és újra birtokba vesz a jelen.

Finoman elér hozzám e sosem látott földön túli, a felkelő naptükör bűbáj ereje.  Az érzék oly engedelmes, és gyöngéden vonz magához az illatokban, ízekben tobzódó múlt és a most képeinek, érzéseinek mámoros küvéje.
Szerelmem férfi illata körbe fon, sejtjeim bizsergő véráram járja át, és átmos, mint az ifjú nyár langyosát őrző, őszi port elsöprő tisztító eső.
Öntudatlan nyílik, és újra gyermekin őszinte most az út a szívhez, óvatos vigyázva ágazik szét, s végre fölismerten teljesül be az a régi sziluett, és az oly sok után most még is csak az első csókban a trüffel ízű mindenség. A múlt a jelennel bonbont bont, és gyöngéden omlik a számban.

E finoman mozgó képnél megilletődve megáll, és pironkodva megles bennünket az idő.

Szerelmesek, kihűltek, kimértek és a zsibbasztóan összebújó ifjak,  mint kellékei élő színdarabnak lassan, andalogva sétálnak el mellettünk. Ezüstfonalát finoman visszafűzi a hold, narancsizzását, nagyságát már az éjszakának adja el, s varázsát elrejtve egyre magasabbra kúszik az őszesti égen.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Ahita2018. december 6. 12:46

Kedves István, boldog vagyok, hogy elolvastad első írásomat, és hogy tetszett is!:)
Hálásan köszönöm!
Szeretettel: Éva

stapi2018. november 30. 12:54

Szépen írsz. Gratulálok!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom