Tehetetlenségem... fáj!

Nem tudom beleélni magam,
honnan is tudhatnám,
mit jelenhet egy kartonból
megvetett ágy
az utcán, a téren,
egy kapualj tövében...
Honnan is tudhatnám?

Pedig látom
nap mint nap megborzongva,
tehetetlen kínban,
fájva, belülről kiáltok:
hogy élhet így ember,
nem érdekel miért,
mit tett, vagy nem tett,
napról-napra
csak teng-leng
céltalan, vagy egy célja van,
a ma!
Mának kenyere,
akár az itala,
bűzös lehelete,
mert nincs, nincs semmije,
csak a mocskos,
kitaszított élete!

Hogy élhet így ember?
Ez lét?
Az bizony, a keménye!
És itt a tél, az őszbe betéved,
fagyban, majd hóban
ő lesz az ítélet,
ki lép át tavaszba,
hányan maradnak,
hányat melenget a nyár...
s, akkor elég lesz
egy rongy,
vagy még az sem,
vajon ott fekszik-e majd
az utcán, a téren,
egy kapualj tövében...
megéli-e?
Reméli, reméljem?

Honnan is tudhatnám,
mit jelent...?
Mégis fáj!