Rendelőben...

Nem voltam gyakran orvos látogató,

most is csak a haladó koromnak tudható,

no semmi gond, csak egy kicsit a körmömre nézetek,

ne hogy mán megelőzzön idő előtt a végzetem.

Na szóval ismét rendelő várótermében

zajlik egy előadás, három felvonásban éppen.

No, de mint tudjuk ez igen életszerű,

az írója és az előadója kortársként egyértelmű.

fiatalember belép

-Jó napot kívánok! XY doktornőre kivár (van aki biccent,van aki jelez,

van aki némán bamba, de a fiatal embernek ez nem gond,

ő úgy hiszi mindenki hallja, így hát jegyezve a várók listáját lehuppan a padra.

Lassan mindenki megnyugszik, befogadják az újonnan érkezőt és már jön is a következő. Egy idős bácsika lép be, ő nem kérdez, nem is ül le, csak botjára támaszkodik egy üres sarokban, és mereven nézi a rendelő ajtaját gyanúsan.

Nyílik a rendelő ajtaja, az éppen a sorra kerülő fiatal lány indul belépne rajta, de az idős bácsika kikel magából ordítva)

bácsika monológja:

- nem szégyelli magát, én már rég itt voltam, maga taknyos, na ezekből áll a mai világ! Csak szórakoznak, isznak hazudoznak, mindenkivel összebújnak, hol van már a becsület, és a tisztaság, ez a nemzedék csak szégyent hoz ránk!

(Na így képzelhetitek, mindenki megmerevedett. Nem tudtuk eldönteni hirtelen, hogy most a korát nézzük, vagy azt hogy bunkó, ami kor nélküli is lehet.

Néma csend, majd forrósodott egyre a levegő, anyám mi lesz itt gondoltam én, de mily meglepő, a fiatalember aki a bácsi előtt érkezett felállt és a fiatal lányhoz sietett, valamit sutyorgott a fülébe és a lányka visszaült a helyére.

Ekkor a bácsi totyogva, és még egy kicsit morogva, belépett a rendelő ajtaján, az ajtót erősen becsukta.

Ekkor a fiatalember halkan megszólalt, még mielőtt bárki is a szájára vehetett volna egy sóhajt:

fiatalember beszéde:

- Tudják ő Jenő bácsi a házunkban lakik. Kilencven éves, és neki már semmi sem számít. Mindenkivel csak kötekszik, meg ordibál, de már nincs senkije, egy éve vesztette el a fiát. Felesége Annus mama tíz éve figyeli odaát, sokszor beszélget vele Jenő bácsi az utcán. Egyedül van és az élet nagyon megtépászta, volt ő hadifogoly, meg földönfutó, meg is rokkant a szíve tája. Nagyon szerette akiket szeretett, de most már mindenki elhagyta és csak gyűlölködik, mert egyedül megöregedett. De velem még focizott ott kint az udvaron, sőt még villanyt is szereltük és sokat, nagyon sokat nevettünk. Kérem nézzék el neki, hogy ilyen durva és igazságtalan, de hát már gyakran nem tudja mit tesz, és mit is szabad.

Példa, tanulság és nagyon jó érzés:

Olyan csend lett, hogy a levegő megállt. Senki nem kérdezett, senki nem reklamált. És én olyan büszke voltam erre a legényre, hogy adnom kellett egy puszit a fejére!.

Pécsi Ágnes