Reményik Sándor: A menekülő

Agi63•  2020. április 13. 07:19  •  olvasva: 124



Ha menni kell, magammal sokat vinnék.

Az egész édes, megszokott világot.

Rámástul sok, sok kedves drága képet

és egy pár szál préselt virágot.

Vinnék sok írást, magamét, meg másét

sok holt betűbe zárt eleven lelket

s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

megüzenném a hulló leveleknek.

 

Vinném az erdőt, hol örökké jártam

hintám, amelyen legelőször szálltam

a keszkenőm, mivel rossz másba sírni

a tollam, mert nem tudok mással írni.

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

az utca kövét küszöbünk előtt!

 

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

gyötrődő lelkem alagútjain.

Olvasgatnám az ablakok sorát

simogatnám a fecskefészkeket

s magamba színék minden verkliszót

mint bűbájos, mennyei éneket...

 

Utánam honvággyal tekintenének

az ajtók mind, és mind a pitvarok

szeretnék mindent, mindent magammal vinni

és mindent itt hagyok.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Agi632020. április 13. 19:57

@DanyiDenesDezso: Igazán nincs mit!

DanyiDenesDezso2020. április 13. 15:26

Meghatóan szép, nosztalgikusan fájdalmas ez az egyetemes tartalmú vers, át is másoltam a többi Reményikhez, köszönöm szépen, Ágnes!