Radnóti....

Agi63•  2021. május 6. 17:03  •  olvasva: 96

Egy könyv a szülői kincstárból,

két évvel frissebb nálam,

széteső laza kötés

a szépirodalmi tárházban.


Kiemelem óvva,

nyitom lapjain a sorokat,

eszem szemmel habzsolva,

leírt képvarázsokat.


A szavakban megbúvó árnyak,

gondolatok mélységes tisztasága

megültet, majd megkívántat,

sort, sorra rakodó átélések mámorában.


Szerelmes lágyságok,

éggel a föld, nappal a szél,

őz, lepke, mókus szökkenés.

Hit, vágy, élni akarás,

lélekben belehalás,

fény a sötét kínban,

értetlen kételyek miértje,

félelmek értelmetlensége,

ó és a remény reménytelensége.


Emberiség szégyene,

hóhérok vérszagú vágya,

egy kor, egy sátáni öröm,

egy sors, sortalanná hurcolása,


" Ringass emlékkel teli föld.

Takarj be! Védj, villámmal teli ég!

Emelj fel emlék!


Lélek vagyok. Élni szeretnék!"


És ennél több, mi kéne még!?

Pécsi Ágnes

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Agi632021. május 6. 18:52

Változó táj

Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.

A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.

Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.

Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.

Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.

Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.

Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.

Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.

Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül

és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.

1935

Edeke2021. május 6. 18:22

TÉTOVA ÓDA
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

kevelin2021. május 6. 18:10

Szép és jó vers, gratulálok hozzá.