Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Radnóti....
Agi63 2021. május 6. 17:03 olvasva: 96
Egy könyv a szülői kincstárból,
két évvel frissebb nálam,
széteső laza kötés
a szépirodalmi tárházban.
Kiemelem óvva,
nyitom lapjain a sorokat,
eszem szemmel habzsolva,
leírt képvarázsokat.
A szavakban megbúvó árnyak,
gondolatok mélységes tisztasága
megültet, majd megkívántat,
sort, sorra rakodó átélések mámorában.
Szerelmes lágyságok,
éggel a föld, nappal a szél,
őz, lepke, mókus szökkenés.
Hit, vágy, élni akarás,
lélekben belehalás,
fény a sötét kínban,
értetlen kételyek miértje,
félelmek értelmetlensége,
ó és a remény reménytelensége.
Emberiség szégyene,
hóhérok vérszagú vágya,
egy kor, egy sátáni öröm,
egy sors, sortalanná hurcolása,
" Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! Védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!
Lélek vagyok. Élni szeretnék!"
És ennél több, mi kéne még!?
Pécsi Ágnes
Agi632021. május 6. 18:52
Változó táj
Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.
A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.
Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.
Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.
Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.
Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.
Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.
Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.
Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül
és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.
1935
Edeke2021. május 6. 18:22
TÉTOVA ÓDA
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
kevelin2021. május 6. 18:10
Szép és jó vers, gratulálok hozzá.