Még dolgom van!

Elfárad az a szív,
és fárad vele a lélek,
még tenne, hiszi, dolga van,
de a test is megkopott,
hajlik háta, már bizonytalan.

Pihenne úgy egészen,
semmibe néző tekintettel,
csak ülne egy padon
megtörten, roskatagon,
elhagyva magát, gubbasztva,
aprón, mintha ott sem lenne,
maga elől is eltűnve.

Így! Most egy nagy levegő...
Már érzi az illatot, hallja a szót,
mintha nem történt volna semmi,
feláll, lépdel, siet... egyre gyorsabban
lüktet, már mosolyog, tervez...
az a fáradt szív nem adja fel,
s csak pumpál, pumpál,
létezni akar, még, még,
dolgom van!
Eredj, öreg testem!
Pécsi Ágnes