Agi63 blogja

Lehet hazugságban élni,
ön-ön magad letagadni,
mindig csak játszani,
egy-egy szerepbe belebújni,
hát persze, hogy lehet!

Lehetsz kívülről mosoly,
belül zokogva,
lehetsz búbánatos pofa,
belül tapsolva,
lehetsz akár fapofa,
semmit ki nem mutatva,
hát persze, hogy lehetsz!

Megtagadhatod magadat,
aztán már csak azt érzed,
te magad sem tudod ki vagy!
Mert, csak játszol egy életen át,
saját magadat verve át!
hát persze, csak mondd minek?...

...Kinek? Miért?
Oly röpke az emberi lét!
Megsérülünk, vagy gyógyulunk,
van, igen van, hogy elfáradunk,
mégis ez a mi életünk,
...és én nem játszom el,
én, benne magamat élem át,
nem szerepelek tetszés szerint!

Egyik nap, mert nem volt más dolgom,
úgy döntöttem kereket oldok,
s hogy, elhatározásom végleges legyen,
talpamra útilaput kötöttem.

Szaladtam, szinte szálltam,
sehol meg nem álltam,
nem néztem se jobbra,se balra,
olyan voltam mint egy marha!

Már olyan messze jártam,
köd előttem, köd utánam,
azt sem tudtam hol vagyok,
jól elbújtam, mondhatom!

Nem volt gondom senkire,
úgy éreztem: most jó, Igen!
csak magamnak, csak nekem,
így tengettem az életem.

Tengtem, de meddig, s minek?
Már csak magamnak beszéltem….
nem volt több mint egy gondolat,
el is vetem a haszontalant!
Pécsi Ágnes 2016.

Úgy cseperedsz kincsem
nem ölelhet karom,
Csacsogó kicsi szád
emlékekben hallom,
úgy szaladsz anyához
nem láthatja mama,
apára felmászol,
és tudom, ő hagyja...

Úgy vágylak, úgy, de úgy...
kicsit könnyes szemem,
mosolyom mégis gyúl
itt belül, itt tudod,
ahol a szív dobog,
tenyered tedd oda,
érzed, ugye...mama
ott van, ott szívedben
veled...és mosolyog!

Apámat megkeményítette az élni akarás,
volt hogy harcba,volt hogy kis robotnak hajtották,
mégis hitt talán önmagában,hitt a maga igazában,
hitte, hogy az ember legyőzheti a lehetetlent,
legyőzheti ha kell saját magát,mert nem lehet tehetetlen.

Apám keze kérges volt, szeme hidegen kék,
ahogy rám nézett, soha nem láttam benne, hogy értem él.
nem volt gyengéd,nem volt kedves,nem volt szeretni való,
nem beszélt sokat,sőt amit mondott az is csak tőmondat volt,
de ott volt mindig, mint egy szikla, gyermekét senki nem bánthatta!

Apámat megkeményítette az élni akarás,
megkeményítette a sok-sok titok, amit kimondani neki fájt!
Egyszer, már nagyon betegen,megtört kicsi emberként,
amikor már majdnem csak akkora volt mint én,
kék szemei már az odaát fényében égtek,
mesélt...és akkor megértettem, hogy fájhatott neki az élet.
Pécsi Ágnes

Az én apám, azt mesélte,
inkább fájva kiszakadt belőle,
annyi, de annyi káposztát evett,
amennyit csak lehetett,
úgy ette mintha mannát kapna,
mert ő élni akart,küzdeni,
nem akart ott kint elpusztulni,
haza vágyott, haza akart jönni!

Az én apám, egy szellem volt,
túl élte magát, azt a sok poklot,
büszkén kitárta a pufajkát,
" ide lőjetek, ne hibázz!"
mégis megszakadt a lelke, szíve,
visszatérve keménység áradt belőle,
bár már tudom, belül könnyezett,
de el nem gyengülhetett,
mert amit látott, átélt,
azzal már csak keménységgel élhetett!

Az én apám, igen!
Mesélhetné, mondhatná,
Ő igen, mert benne élt a sok halál,
az utolsó szó, az utolsó lehelet,
fogadalmak, hogy majd mondd el,
szeretem és szeretni fogom örökké,
majd megüresedett a tekintet,
már nem szólt csak mereven nézett,
ennyi volt egy emberi élet!
és ő cipelte az arcokat, akik kértek!

Igen az én apám elmondhatná,
mi az a kín, mi az a tehetetlenség,
remegő kézzel szorított, kihűlt kéz,
elfogyott könnyek, suttogó fohászok,
vágyak az otthonra, ébren eltöltött álomvilágok,
képek a zubbonyban, szeretettel meggyűrve,
éjszakában felriadva, szerelmet, anyát keresve,
priccsen leizzadtan, dedként remegve,
hitet gyalázni, majd könyörögve magát megvetve.
Ő elmondhatná,hogy élhet egy ember újra, és újra eltemetve!