Agi63 blogja

Emlékszem az utolsó babámra,

lehettem kilenc vagy tíz éves,

ahogy kézen fogott apám

akkor még óriásnak tűnő tenyerével.

Még büszkén, feszes háttal lépkedett,

mellette apró voltam és gyenge,

mégsem volt bennem félelem,

ő volt a védelem az életemben.

És csak mentünk vagy inkább ő ment,

engem csak vitt, vitt magával,

időnként keményen rám szólva,

"egyszerre lépj velem, ne dülöngélj pityókásan!"

Én annyira igyekeztem,

kezéhez simultam, hogy érezzem,

ki is húztam magam,

ha rám néz, elégedett lehessen.

Emlékszem, a baba szőke volt,

loknik és fürtök hulltak arcába,

Apám megvette a babát,

s engedte, hogy szökdécseljek utána...

Pécsi Ágnes

Kérlek, adj nekem türelmet,

ha lehet olyan nagyon, nagyot,

tudod, amivel százig is elszámolhatok,

s ha majd kimondom a százegyediknél,

talán már akkor, nem robbanok szét.

Kérlek, még ha lehetne,

adj nekem közönyt a "lükékre",

tudod, amivel semmibe sem veszem őket,

úgy teszek, mintha ott sem lennének,

talán akkor a türelemből, kevesebb is elég lesz.

Pécsi Ágnes 2017. 

.

Gyermek tanítandó,
hiszen úgy kapjuk
éretlenül, képlékenyen,
tanulsága mi magunk vagyunk,
ő még hisz, őszintén szeret.

Gyermek példát talál,
követve elhiszi hogy jó,
mennyi csalódás, pofon,
míg felnőttként ő maga lesz,
jó, vagy rossz példaadó!

Gyermek... bár lennék,
vagy talán mégsem,
ebben a korban hol,
mondd hol van
hit, szeretet...mit kövessek?

Gyermek?.. és mégis,
őszinte lehetnék újra,
ha úgy akarnám sarokba bújnék,
vagy futnék trombitát fújva,
szamárfület mutogatnék,
csapkodnám a térdem nevetve,
firkálnék a papírra,
- ez a hal olyan mint
az a bácsi a tévében-
meg kiszámolót sorolnám,
- ecc, pecc kimehetsz,
holnap vissza nem jöhetsz-
meg bohóc is lennék,
na ez ma könnyen menne,
fel sem tűnne senkinek,
beleolvadnék környezetembe,
meg fintorognék, bukfenceznék,
nem törődnék a világ bajával,
sőt, ha kedvem tartja,
pukedliznék savanyú pofákra..

...én irigylem a gyermekeket
ahogy őszintén
fityiszt mutatnak a világra!
Pécsi Ágnes 2018.

...amikor még csak az út vezet,
végét nem látod, nem keresed,
nem töröd fejed, mi lesz tovább,
mész, csak mész makacsul fejed után,
akkor még úgy érzed tied a világ,
lehetsz majd megváltó, vagy akár király,
földet rengetsz meg, s majd lehozod az eget,
aztán gyakran beütöd fejed,
koppansz majd a lebonthatatlan falakba,
forrongó véredet sok csalódás eloltja,
s már te is lépkedsz az én nyomomban...
Hej, te forrongó ifjúság,
rég volt...de az íze,

még itt van a torkomban.

Van, az az érzés,

azt hiszed megélted,

jövőbe látsz,

vagy vágyaid elértek,

annyira ismerős,

annyira tudod már,

mi következik,

nincs, nincs talány.

Ez az idő, végtelen,

ott van az eredő, a van,

és ott van a lesz,

mely megfoghatatlan,

mégis mindig benne élsz,

egy perc sem,

s már tovább lépsz.

Van e olyan, hogy újra?

Hasonló, de meglehet

feldereng a jövő útja,

életlépek, érzések

már annyira csordultak,

van az az érzés,

talán...már tényleg megélted.

Pécsi Ágnes