Agi63 blogja

Egyéb
Agi63•  2020. február 12. 05:18

Hol lakik a nagymama...


Egy kis leány rajzolgat,
szereti a csillagokat,
még mikor nagymama élt,
tiszta nyári estén,
bámulták a kék eget,
fénylő gyöngyöket kerestek,
felfűzték egy-egy mesére,
ragyogott a szemük tőle.

Nagymama mindig azt mondta:
- majd én is eljutok oda,
drága kicsi unokám,
ha hiányzom,
ha vágyol rám,
csak nézz fel az égre,
kezd el a mesénket,
és én rád ragyogva mondom tovább:
" pici lányka, csillagközt jár,
látogatja nagymamáját,
csillagország, csillagvárban,
nagyanyó száll csillagszárnnyal,
csillagport fúj szemedbe,
mosolyt reptet szívedbe".

Egy kicsi lány az ablaknál,
üveghez nyomja rajzát,
fel néz a tiszta égre,
keskeny hanggal mesét ébreszt:
" volt egyszer egy pici lányka,
vágyott nagyon a nagymamára,
felnézett a tiszta égre,
csillagfogat jött el érte......"
és már hallotta is a mesét tovább..
" pici lányka, csillagközt jár,
látogatja nagymamáját,
csillagország, csillagvárban,
nagyanyó száll csillagszárnnyal,
csillagport fúj szemedbe,
mosolyt reptet szívedbe".
Pécsi Ágnes 2017.

Agi63•  2020. január 27. 07:13

Egy nyughatatlan angyal


Egy angyal lesurrant a mennyből,

nyughatatlan lélekből szentelték föl,

járni akart a földön emberi alakban,

hol egykor ő volt tapasztalatlan.


Mennie kellett, mert hívta a tudat,

hiába csitították bölcs angyali szavak,

úgy érezte, neki vissza kell térni,

valamit lent hagyott elvégezetlen, félig.


Nos hát elindult ismerős útján,

érzelmeinek hátrahagyott hídján,

melyen már nem ingott,végig akart járni,

mindent, mindent elmondani, kitárni......


Csendes szoba, mégis valami dobog,

ajtó tárva, talán várják is a kóborlót,

bátran belép hát egy magányos szívhez,

szemébe néz, és érzi a könnyet.


Nem szól az angyal, pedig ezért jött,

csak némán ölel, nem is kell ennél több,

átárad lelkéből minden gondolat,

és az a szív szárnyal angyali vágyakat.


És szól a kürt, menni kell suhanva,

vissza, vissza a magasba,

de az angyal levetette szárnyait,

kéri az ég urát, így pőrén hagyja itt.


Az ég dörög, villámlik,

szólítja az úr az angyalát,

" Ki mennynek lakója,

az nem ölthet földi ruhát!"


Az angyal szívét mutatja,

"Uram, nézd ő én vagyok,

nincs maradásom a mennyben,

nélküle szárnyatlan angyalod maradok!"


Ekkor az úr, mélyen lenézett,

látta a perzselő szíveket,

melyek úgy összefonódtak,

nem volt más a kettő, mint egy!....


Ott a csendes szobában,

egy angyal, újra emberré vált,

kiszállt belőle az égi áldalom,

ő mégis a mennyben járt!

Pécsi Ágnes

Agi63•  2020. január 23. 20:07

Rendelőben...


Nem voltam gyakran orvos látogató,

most is csak a haladó koromnak tudható,

no semmi gond, csak egy kicsit a körmömre nézetek,

ne hogy mán megelőzzön idő előtt a végzetem.


Na szóval ismét rendelő várótermében

zajlik egy előadás, három felvonásban éppen.

No, de mint tudjuk ez igen életszerű,

az írója és az előadója kortársként egyértelmű.


fiatalember belép

-Jó napot kívánok! XY doktornőre kivár (van aki biccent,van aki jelez,

van aki némán bamba, de a fiatal embernek ez nem gond,

ő úgy hiszi mindenki hallja, így hát jegyezve a várók listáját lehuppan a padra.

Lassan mindenki megnyugszik, befogadják az újonnan érkezőt és már jön is a következő. Egy idős bácsika lép be, ő nem kérdez, nem is ül le, csak botjára támaszkodik egy üres sarokban, és mereven nézi a rendelő ajtaját gyanúsan.

Nyílik a rendelő ajtaja, az éppen a sorra kerülő fiatal lány indul belépne rajta, de az idős bácsika kikel magából ordítva)

bácsika monológja:

- nem szégyelli magát, én már rég itt voltam, maga taknyos, na ezekből áll a mai világ! Csak szórakoznak, isznak hazudoznak, mindenkivel összebújnak, hol van már a becsület, és a tisztaság, ez a nemzedék csak szégyent hoz ránk!

(Na így képzelhetitek, mindenki megmerevedett. Nem tudtuk eldönteni hirtelen, hogy most a korát nézzük, vagy azt hogy bunkó, ami kor nélküli is lehet.

Néma csend, majd forrósodott egyre a levegő, anyám mi lesz itt gondoltam én, de mily meglepő, a fiatalember aki a bácsi előtt érkezett felállt és a fiatal lányhoz sietett, valamit sutyorgott a fülébe és a lányka visszaült a helyére.

Ekkor a bácsi totyogva, és még egy kicsit morogva, belépett a rendelő ajtaján, az ajtót erősen becsukta.

Ekkor a fiatalember halkan megszólalt, még mielőtt bárki is a szájára vehetett volna egy sóhajt:

fiatalember beszéde:

- Tudják ő Jenő bácsi a házunkban lakik. Kilencven éves, és neki már semmi sem számít. Mindenkivel csak kötekszik, meg ordibál, de már nincs senkije, egy éve vesztette el a fiát. Felesége Annus mama tíz éve figyeli odaát, sokszor beszélget vele Jenő bácsi az utcán. Egyedül van és az élet nagyon megtépászta, volt ő hadifogoly, meg földönfutó, meg is rokkant a szíve tája. Nagyon szerette akiket szeretett, de most már mindenki elhagyta és csak gyűlölködik, mert egyedül megöregedett. De velem még focizott ott kint az udvaron, sőt még villanyt is szereltük és sokat, nagyon sokat nevettünk. Kérem nézzék el neki, hogy ilyen durva és igazságtalan, de hát már gyakran nem tudja mit tesz, és mit is szabad.


Példa, tanulság és nagyon jó érzés:

Olyan csend lett, hogy a levegő megállt. Senki nem kérdezett, senki nem reklamált. És én olyan büszke voltam erre a legényre, hogy adnom kellett egy puszit a fejére!.

Pécsi Ágnes 

Agi63•  2020. január 19. 06:33

Na ki van a fa alatt?


Ni csak kit hozott a Jézuska?
Bibi-baba babszem, nosza!
Kis karácsony, apró fények,
sok-sok színes buborék csepp,
szikrát hánynak, bukfencet,
úgy örülnek a babszemnek,
még a kutyus is megmered,
lesz nekem is játékszerem?

Hoppá, pici Ágica,
karácsonyom csillaga,
mosolycsekkem meghoztad,
be is váltom bíz hamar,
egy csók, kettő, még és még,
baba húsi édes méz,
ölelgetlek, meggyúrlak,
azta, de jó falat vagy!
Pécsi Ágnes 2016.

Agi63•  2020. január 19. 06:17

Újra és újra remélve

Mert a nap az árkokból felszívja az eső vizét az égre,
felrázza, habzó felhőt fúj belőle.
majd jön a szél megtolja a felleget,
s ha már degeszre megtelt kipukkasztja,
hogy újból esőcsepp legyen.
Így tovább, minden ismétlődik újra és újra,
éjszaka nappalba,nappal éjszakába hajolva.
Élünk és meghalunk,
nevetünk és sírunk,
szeretünk, majd feledünk,
s van, hogy a boldogságtól repdesünk,
s van hogy átkozottul szenvedünk,
s van, hogy búcsúzva,vagy anélkül elmegyünk.Pécsi Ágnes 
Mert a nap felszívja az árokból az eső vizét az égre,
felrázza, habzó felhőt fúj belőle,
és igen újból eső lesz belőle,
pont úgy ahogy élünk és meghalunk,
földön és remélve, hogy az égbe.