Hiába!

Annyira szeretnék szólni,
nyugalmat erőltetek,
mert már félek magamtól,
kiabálnék ha mégis,
ha mégis kimondanám,
mit érzek, mi szakítja szét
szívem, érzelmeimet!

Be kellene dugni fejem,
mint az a strucc a homokba,
nem látni, nem hallani,
aztán majom sem lesz,
ki majd megmondja...

,,,mert, kimondja ki?
Kinek van hitele rá,
ki azt mondaná: ne tovább!
Nem tanultál ember semmit,
vagy dehogynem,
egyet biztos,
nem számít az élet,
csak a hatalom, pénz, pénz,
fegyver a "király"!

Hiába!
Mit is érne szólamom,
az sem számítana ha apám szólna:
"Az én apám, igen!
Mesélhetné, mondhatná,
Ő igen, mert benne élt a sok halál,
az utolsó szó, az utolsó lehelet,
fogadalmak, hogy majd mondd el,
szeretem és szeretni fogom örökké,
majd megüresedett a tekintet,
már nem szólt, csak mereven nézett,
ennyi volt egy emberi élet,
és ő cipelte az arcokat, akik kértek!"

Annyira, de annyira...
Vajon lesz e ebben a világban,

valaha is megnyugvás?