Egy nyughatatlan angyal

Egy angyal lesurrant a mennyből,

nyughatatlan lélekből szentelték föl,

járni akart a földön emberi alakban,

hol egykor ő volt tapasztalatlan.

Mennie kellett, mert hívta a tudat,

hiába csitították bölcs angyali szavak,

úgy érezte, neki vissza kell térni,

valamit lent hagyott elvégezetlen, félig.

Nos hát elindult ismerős útján,

érzelmeinek hátrahagyott hídján,

melyen már nem ingott,végig akart járni,

mindent, mindent elmondani, kitárni......

Csendes szoba, mégis valami dobog,

ajtó tárva, talán várják is a kóborlót,

bátran belép hát egy magányos szívhez,

szemébe néz, és érzi a könnyet.

Nem szól az angyal, pedig ezért jött,

csak némán ölel, nem is kell ennél több,

átárad lelkéből minden gondolat,

és az a szív szárnyal angyali vágyakat.

És szól a kürt, menni kell suhanva,

vissza, vissza a magasba,

de az angyal levetette szárnyait,

kéri az ég urát, így pőrén hagyja itt.

Az ég dörög, villámlik,

szólítja az úr az angyalát,

" Ki mennynek lakója,

az nem ölthet földi ruhát!"

Az angyal szívét mutatja,

"Uram, nézd ő én vagyok,

nincs maradásom a mennyben,

nélküle szárnyatlan angyalod maradok!"

Ekkor az úr, mélyen lenézett,

látta a perzselő szíveket,

melyek úgy összefonódtak,

nem volt más a kettő, mint egy!....

Ott a csendes szobában,

egy angyal, újra emberré vált,

kiszállt belőle az égi áldalom,

ő mégis a mennyben járt!

Pécsi Ágnes