Az utolsó babám...

Emlékszem az utolsó babámra,

lehettem kilenc vagy tíz éves,

ahogy kézen fogott apám

akkor még óriásnak tűnő tenyerével.

Még büszkén, feszes háttal lépkedett,

mellette apró voltam és gyenge,

mégsem volt bennem félelem,

ő volt a védelem az életemben.

És csak mentünk vagy inkább ő ment,

engem csak vitt, vitt magával,

időnként keményen rám szólva,

"egyszerre lépj velem, ne dülöngélj pityókásan!"

Én annyira igyekeztem,

kezéhez simultam, hogy érezzem,

ki is húztam magam,

ha rám néz, elégedett lehessen.

Emlékszem, a baba szőke volt,

loknik és fürtök hulltak arcába,

Apám megvette a babát,

s engedte, hogy szökdécseljek utána...

Pécsi Ágnes