Az én apám! (II.)

Apámat megkeményítette az élni akarás,

volt hogy harcba, volt hogy kis robotnak hajtották,

mégis hitt talán önmagában, hitt a maga igazában,

hitte, hogy az ember legyőzheti a lehetetlent,

legyőzheti ha kell saját magát, mert nem lehet tehetetlen.

Apám keze kérges volt, szeme hidegen kék,

ahogy rám nézett, soha nem láttam benne, hogy értem él.

nem volt gyengéd, nem volt kedves, nem volt szeretni való,

nem beszélt sokat, sőt amit mondott az is csak tőmondat volt,

de ott volt mindig, mint egy szikla, gyermekét senki nem bánthatta!

Apámat megkeményítette az élni akarás,

megkeményítette a sok-sok titok, amit kimondani neki fájt!

Egyszer, már nagyon betegen, megtört kicsi emberként,

amikor már majdnem csak akkora volt mint én,

kék szemei az odaát fényében égtek,

mesélt...és akkor megértettem, hogy fájhatott neki az élet.

Pécsi Ágnes