Apám emlékére

Az én apám, azt mesélte,
inkább fájva kiszakadt belőle,
annyi, de annyi káposztát evett,
amennyit csak lehetett,
úgy ette mintha mannát kapna,
mert ő élni akart,küzdeni,
nem akart ott kint elpusztulni,
haza vágyott, haza akart jönni!

Az én apám, egy szellem volt,
túl élte magát, azt a sok poklot,
büszkén kitárta a pufajkát,
" ide lőjetek, ne hibázz!"
mégis megszakadt a lelke, szíve,
visszatérve keménység áradt belőle,
bár már tudom, belül könnyezett,
de el nem gyengülhetett,
mert amit látott, átélt,
azzal már csak keménységgel élhetett!

Az én apám, igen!
Mesélhetné, mondhatná,
Ő igen, mert benne élt a sok halál,
az utolsó szó, az utolsó lehelet,
fogadalmak, hogy majd mondd el,
szeretem és szeretni fogom örökké,
majd megüresedett a tekintet,
már nem szólt csak mereven nézett,
ennyi volt egy emberi élet!
és ő cipelte az arcokat, akik kértek!

Igen az én apám elmondhatná,
mi az a kín, mi az a tehetetlenség,
remegő kézzel szorított, kihűlt kéz,
elfogyott könnyek, suttogó fohászok,
vágyak az otthonra, ébren eltöltött álomvilágok,
képek a zubbonyban, szeretettel meggyűrve,
éjszakában felriadva, szerelmet, anyát keresve,
priccsen leizzadtan, dedként remegve,
hitet gyalázni, majd könyörögve magát megvetve.
Ő elmondhatná,hogy élhet egy ember újra, és újra eltemetve!