Annyira szeretnék szólni...

Annyira szeretnék szólni,
nyugalmat erőltetek,
mert már félek magamtól,
kiabálnék ha mégis,
ha mégis kimondanám,
mit érzek, mi szakítja szét
szívem, érzelmeimet!

Be kellene dugni fejem,
mint az a strucc a homokba,
nem látni, nem hallani,
aztán majom sem lesz,
ki majd megmondja...

,,,mert, kimondja ki?
Kinek van hitele rá,
ki azt mondaná: ne tovább!
Nem tanultál ember semmit,
vagy dehogynem,
egyet biztos,
nem számít az élet,
csak a hatalom, pénz, pénz,
fegyver a "király"!

Hiába!
Mit is érne szólamom,
az sem számítana ha apám szólna:
"Az én apám, igen!
Mesélhetné, mondhatná,
Ő igen, mert benne élt a sok halál,
az utolsó szó, az utolsó lehelet,
fogadalmak, hogy majd mondd el,
szeretem és szeretni fogom örökké,
majd megüresedett a tekintet,
már nem szólt, csak mereven nézett,
ennyi volt egy emberi élet,
és ő cipelte az arcokat, akik kértek!"

Annyira, de annyira...
Vajon lesz e ebben a világban,
valaha is megnyugvás?
Pécsi Ágnes 2018.11.27.