Aeron blogja

Ezen a versen sokat dolgoztam, mégsem voltam eléggé "illuminált állapotban", így úgy érzem, még sokat lehetne csiszolnom rajta. A mondanivaló viszont fontos. Kritizáljatok! :)

Kerüljük egymást

Szeretném, ha tudnád: vártalak. Fényévek távfutása bennem
Minden csendbe fúló pillanat, ha nem vagy itt, és magány sújtja lelkem.
Nálad időz` a gondolat, mert nélküled hiányban élek,
Nehéz a szívem, fojtogat a kósza vágy- elnyomni félek.

Kegyetlen játék, amit játszunk. Kerüljük egymást, már unom,
Tehetetlenül égbe kiáltunk- meddig tart még ez? Nem tudom.
Koldus vagyok, ha nem figyelsz rám. Sötét szobákban tébolygok vakon,
Itt vagy velem, de mégsem látlak, befelé ásít ablakom.

Önmagam őrlöm óriás erővel, mint a világtól feldúlt ostobák,
Várom a mostot, de az nem jő el és a sohák túl mostohák.
Letépni végre álarcainkat és a páncélt is, mondd, nehéz?
Őszinteségben egymásra találni csodaszép volna, bár merész.

Visszhangzó sóhaj: vártalak. Hiába állnak várfalak
Köztem és közted- egy mozdulat csupán, s a tornyokat
Ledönti majd a pillanat, mert egy szabály van mindenek fölött:
A legnagyobb táv egy ölelésnyi két ember között!

Rövid délutáni relaxációként hagytam, hogy kicsit szárnyaljon a képzeletem, és játszottam a szavakkal. A betűk pedig összeálltak előttem, és megszületett ez a rövid versecske.

Bújócska

Én vagyok a Fény, mi éltet, s betölt minden kis zugot,
Én vagyok a Hang a csendben, és a csend is én vagyok.
Én vagyok a tó, a felhő, meleg hangú kormorán,
Enyém minden kert és erdő, s hó vagyok a hegy fokán.

Derengés vagyok a ködben, s bújok minden szín mögé,
Madár vagyok, ami röppen fodros fellegek fölé,
Öröm, bánat, fagy és sötét: mindez szintén én vagyok,
Szenvedélyes lobogásom éltet minden csillagot;

Magam vagyok minden nemzet, gyilkos kéz és szenvedő,
Én vagyok a vágy, mi nemzett, s ami vár, a temető,
Minden egyes gondolatban láthatatlan őserő -
Ez vagyok én. Mosolyodban megtalálsz majd, Kereső.

(gyerekvers)

Az Igazság

Tiszta fénye pengeél,
Csillagfényben edzett acél.
otthona néki a Rend spirálja,
Hangja, ha szól a Csend világa.
Ismered őt, hisz a csillagos éjjel
Hív ma magába minden keresőt,
S a Tejút szekerén megpillantva szíved
Mélyen magadban ismered fel Őt.

Száz neve volt már, arca nincsen,
Tudása túltesz minden kincsen,
Mégis csak ott keresd, hol látszólag messze
Hisz része ő annak, mi az óceán cseppje.
Balga népek, évszázadok,
Elhozták nékünk a káprázatot;
Mindahelyett, mi a transzcendens létünk
Bálványimádat lett a mi részünk.

Bár korunk léte már Golgota-lét,
Újra felizzik a szikra, s a szép
Hegy morajlik, dob pereg, gyűlnek az égen a fellegek -
S eljön a Hang, ma eloszlik a köd,
Lépte nyomán morajlik a föld.

(nincs szerkesztve ez sem, ez az eredeti)

Mostanában írom életem eddigi legszebb verseit, most mégis visszatekintek a múltba, mert nagyon régóta próbálkozom versírással. Valaki írta egy hozzászólásban, hogy "Látszik, hogy nem ma kezdtem". Nos, szerintem pedig igen, mert most érzem úgy, hogy igazi verseket írok, és ez lesz még sokkal jobb. Bepillantást engedek tehát a régebbi magamba, mert nem csak a metaforák, metonímiák, alliterációk számítanak (bár már akkor is akadtak szép számmal), hanem az érzés belül, amiből a mű fakad:
és ez örök.

Névtelen

 Egy Hangot hallék,
Mélyen, lágyan, gyémántfényű éjszakában
Hűvös szellő libbent felém
Ott, a békés csoda helyén.
Majd egy mantra ébredt bennem:
Minden csendnek része lettem,
S ott, a rétnek közepén a Szabadság szállt felém.

***

A Hang szólt,
Kitárva lelkem ültem ott a bársony csendben
És a Kegyelem fölött kétszáz csillag őrködött.
Megpihenvén ott, a Rendben harmatvízben fürdött lelkem,
Gondolatban útra keltem, s lebegtem a föld fölött.
S felismertem kristály tisztán azt, minél nincs nagyobb szépség:
Isten-létünk földre szállott. Egyek vagyunk, semmi kétség.

(nincs szerkesztve)

Magány

Mint a toll pihéje, nesztelenül szállva
Lopakodott az Éj erdőszéli tájra.
Tábortűz se pattog, néma csend telepszik a vidékre.

Rezdülnek a lombok, enyhe szellő támad,
Réveteg-borongón megérint a bánat.
Érzem a hűs légben: ismerősként várnak rám a gondok.

Lerázom a múltat. Lelkem leli béke,
Emelem két szemem fel a tiszta Égre.
Gyertyát rejt a Kozmosz, égi szeretetből fényre gyúltat.

Tudom, mindhiába várok égi csodát -
Örök egymagamban vívom meg a harcom!
Mélység hív magába. Csillagfényben fürdik arcom.