Pillangó
Fekete virágom
Október volt, mikor elmentél,
szél fújt csak, még el sem köszöntél.
Szívembe markolt a jéghideg,
eső esett, testem remegett!
Október volt, egyedül hagytál,
fájdalom volt velem és magány.
Ítéltél engem sötétségre,
lelkemben már sosem lesz béke.
Október volt, féltékeny voltam
a földre, s én hozzá simultam.
Tested most már végleg az övé,
bánatom lett keserű könnyé.
Október volt, hallgatom a csendet,
mit a sorsom nekem teremtett.
Lassan dér lepte el a földet,
kertemben fekete virág termett.
Elszáll a pacsirta
búcsúzom most, tíz év után,lábam indul, más úton jár.szívem belül vérzik nagyon,de emelt fővel távozom.kiket ott hagyok, értük sirok,könnyeim áztatják arcom.én döntök így, én akarom,ne más nevessen káromon.megyek szépen, már búcsúzom ,halkan ,magamban zokogom.üressen hagyom kedves helyem,a nótáspacsirta tova rebben!
Kánikula
forrt ma a betonizzadt a levegőa fákon kokadozott a levéla nap tüze perzseltégette a bőrthússzag terjengetthőség szagával keveredettárnyék szinte seholmindenütt betonolvadt az aszfaltbitumenbe ragadt a lábember bírja ki e kánikulát
Sebzetten. 2.
könnyé érett a szeretetvérré válva folyik arcomonszívem már darabokbanszilánkjait örökre hordozom
Angyal vágy
angyal a földön szárnyát törte,
itt lent az idő öt is gyötörte.
ég még szemében a végtelen,
lángolva csillog a fény tűzében.
percek telnek el, órák, álmodik,
felhők fölé magasra vágyódik.
szeme sarkán gyöngyözik a könny,
patak medrébe, de itt nagy a közöny.
szállni, szállni ,még egyszer Istenem,
szárnyam ha lenne oly sebesen!
szeretnék át az univerzumon,
ez lenne minden vágyam, óhajom.
de ki szárnyát törte, nem repülhet,
sajnos emberként a földön ülhet.