A szerelem

Ebből a pokoli hierarchiából, a társadalmunk értelem és érzelem romboló körforgásából a kiút a Szerelem. Nem a drog, nem a vallás, nem a lexikális ismeretek tömkelege, nem a forradalom, nem a háború. Nem a politika, nem az izmusok, nem a globalizáció, nem a vallás, nem a közös valuta.
 Az ingoványból, ahová keveredtünk, csak egy olyan dolog vezethet ki, ami egy embernek természetesen a legmagasabb megnyílvánulása. Ami minden egyes előbb felsoroltnak és azok leképződéseinek, leágazásaink ellentettje. Ami minden egyes félmegoldásnak szögesen az ellentetje. Ami mind érzelmileg és mind értelmileg olyan eufórikus életérzésbe  tudja emelni az embert, ahol a világról alkotott látomása, életképe a lehető legmagsabb szerveződést mutatja. Ez az az emberi kincs, ami talán kizárólagosan megválthat minden tévedésünktől, fájdalmunktól, és hibánktól. A szerelem a belénk oltott szer, ami a kulcs lehet a szabadulásunkhoz. A szerelem az, amiben meg tudod váltani magad és a másikat is egyszerre.
 De, még mielőtt belelépnék abba a csapdába, hogy felületesen érintem ennek a szónak és létállapotnak a fogalmát, tisztázzuk mit értek én Szerelem alatt.
 A szerelem egy ember tulajdonsága. Egyé. A szerelem nem egy kívülről érkező inger. Nem egy külső behatás következménye, nem egy tőlünk kívül és távol álló dolog, vagy fogalom. Ami egyszer van, máskor nincs.
 A szerelem belül van. A szerelem belül vár. A szerelem az egyik legfontosabb alapelem volt a teremtés kezében, mikor elindította a végtelen körforgást, a táncot, amit a mai napig járunk. Ott él benned, és csak a megfelelő élethelyzetre vár, ahol megkezdheti szárnyalását. Én szívesen hasonlítanám egy madárhoz.
 A Forrás belül van. Nem kívül. Ez egy lényeges tudatállapot a szerelemmel kapcsolatban. Lényegien döntő, hogy életünk minden fontos magját, csíráját, megfelelő helyre helyezzük. Így a tudat automata csatolása mindig a megfelelő helyről fog meríteni. Mindig oda fogja kötni az élémnyt, ahová az valóban tartozik.
 Ha kívülre helyezzük a forrását, akkor függőek leszünk. Akkor úgy fogjuk megélni az életünkben, hogy várni kell rá. Várni, és ha van akkor gyorsan megragadni és őrizni, ameddig csak lehet. Minden áron. Még csalódások árán is. Ha a forrás kívül van, akkor nem válhatunk teljesen egyé vele soha. Akkor nem lehet a miénk. Nem élhetjük át igazán belül. Megérinthetjük, megízlelhetjük, megcsodálhatjuk, de nem tudunk egyé válni vele. Mert kívül van. Legalább is mi azt hisszük…tévesen. És megpróbáljuk megkötni, hogy így maradjon.
 Pontosan ez az a szemlélet a szerelemmel kapcsolatban, ami komoly barázdákat húzhat az egyén lelkivilágába. Sebeket. Egy madarat nem lehet kalitkában tartani. Mert amit ott tartasz, az már nem madár…csak úgy néz ki.

Nem feltétlenül két ember kapcsolta a szerelem. Természetesen a klasszikus formája a legismertebb, amikor ez két ember közötti érzelem állapotra, kettejük közös életérzésére értjük. Ám ezen kívül még van számos formája.
 Mivel a szerelem az életben való elmerülést jelenti. A természetes egybeolvadást, az abszolút odaadást. Egy életélménynek való teljes odaszentelést. Az egyén mindhárom megnyílvánulásában, azaz mind testben, szellemben, lélekben.
 Egy művész nem lesz hiteles, ha nem szerelemes abba, amit csinál. Az adott téma nem fog eljutni a közönségéhez, ha amit tolmácsol művészetével, azzal nem egy. Azzal nem olvadt egybe, és nem azonosult vele. Enélkül csak próbálkozás az, amit csinál, de nem művészet.
 Szerelem nélkül a művészet csak száraz vázlat lenne. Egy élettelen robot, ami szánalmasan próbál emberként viselkedni. Bele kell merülnöd a tengerbe, hogy a sója a bőrödbe ivódjék. Bele kell merülnöd abba az egybe, amit csinálsz. Amivel foglalkozol, és ami foglalkozik veled. Mélyen a centrumba kell utaznod. És amikor ott vagy ki kell nyitnod magad, hogy te is látszódjál. Meztelenül. Úgy és ahogy, aki vagy. A legnagyobb művészek, a legnagyobb kutatók, a legnagyobb bölcsek mind-mind szerelmesek abba, amivel foglalkoznak. Teljesen odaáldozták magukat annak, amit meg akarnak ismerni. Ők tudják, hogy csak annyit fedezhetnek fel a világból, amennyit képesek magukból adni ennek a világnak.
 
A táncos kell hogy szerelmes legyen a mozdulataiba. A zenész kell, hogy szerelmes legyen a hangszerébe és a melódiába. A szobrász kell, hogy szerelmes legyen az anyagba, a fába, a kőbe, a bronzba. A festő kell, hogy szerelmes legyen a formába, az arcba, akit lefest. Enélkül…nem megy. A költő szerelmes kell, hogy legyen minden hangulatba, minden izébe a Létezésnek.. A színész abba, akit játszik. Azzá kell válnia. Másképp megbukik az előadás.
 A tudós,a kutató szerelmes kell, hogy legyen az atommagba, a számok logikájába.
 Egy Mesternek szerelmesnek kell lennie Istenbe. Különben csak egy csaló lenne. Egy illúzionista.
 Szerelmesnek lenni, azt jelenti ebből a megközelítésből, hogy az vagyok amit teszek. Aminek a nevében cselekszem. Az vagyok, amit mondok, amit gondolok, amit érzek, amit tudok. Nem amit hiszek, mert ott még  tévedhetek. Hanem, amit tudok. De nem csak néha-néha. Mindig. Örökre. Hogy miért örökre? Mert a szerelem örök. A szerelem nem múlik el. Az, ami ennyire más minden egyéb érzésnél, ami ennyire képes lerántani a szürkeséget erről a világról, az nem lehet időleges. Mert akkor az is csak egy fellálngolás lenne… méghozzá az Ég felől. De az Ég nem hazudik neked soha, maximum csak te nem hiszel neki.
 És itt van az a pont, ahol az ember téved ismét, és mindenféle alacsonyabb érzelmi hullámot szerelemnek hív. Holott, az nem az. Maradjunk egyenlőre  két ember kapcsolatánál. Talán azért, mert ez a legnehezebb. Itt a legnehezebb megtartani magad ebben a lebegésben.

Talán úgy kezdeném, hogy mivel keverjük össze a szerelmet sajnos végzetes hibákat ejtve ezzel.Olyan hibákat, amik sebekké nőnek, és sokszor végigkísérnek emberi életeket. Ezen a szálon könnyebben eljutunk a valós válaszhoz, ha kizárjuk, hogy mi nem szerelem.
  A szerelem nem a másik csodálata. A szerelem nem a másik után való gyötrő sóvárgás. Ezzel, csak alárendeled magad a másiknak és egyben megvakítod magad a tisztán látástól. Ha azt nézegeted, hogy milyen szép, milyen jó vele az ágyban, milyen megnyerő a fellépése, milyen karizmatikus vagy erotikus a megjelenése. Ha a szerelmet összekevered a test örvényével és az abból fakadó késztetéssel, akkor az ösztönt kevered össze az érzelemmel. Az ösztönt helyezed magadban magasabbra az embernél. A szerelem nem szexualitás. A szerelem nem a szex. A szex csak egy kifejezési módja ennek, de egyedül maga nem más, mint szex. Test.
 És itt nagyon sok kapcsolat hullik szakadékba. Főleg fiatal korban. Egyszerűen még nem tud az ember különbséget tenni a testből vagy a lélekből áradó érzés között. Összekeveri e kettőt. És döbbenve mondja ki magának egyszer, hogy már nem vagyok szerelmes…mert már nem jó vele a szex. Nem jó a jelenléte, egyszerűen már nem jó vele lenni. És kezdődnek a félrelépések, úgynevezett megcsalások, és egyenes út vezet a hazudozáshoz, bosszúkhoz, és teljes haraghoz. Erre mondják az okosok, hogy “így múlik el minden, ami szép”. Pedig egy ilyen kapcsolat soha nem volt szerelem. Talán volt egy erős tűz, egy fellángolás, egy szédület…de szerelem még csak távolról sem. Nagyon sok ember égeti meg magát ezzel a tévedéssel fiatal korában, és hosszan cipeli magában ezeket a terheket. Egyszerre a szívében, egyszerre az egójában.
 Tehát, az még nem szerelem, ha meg tudjátok érteni egymást, vannak közös vonásaitok, azt képesek vagytok felfedezni és csodálni a másikban. Az nem szerelem, ha két ember egymás szemébe nézve gyönyörködik, és csak akkor ragyognak. Ez..még nem szerelem. Ez egy erős vágy, egy vágy kielégülése, egy vonzalom, egy sóvárgás, egy ragaszkodás. De még nem szerelem. Ez egy erős szimpátia. Az még nem szerelem, ha úgymond "jól érzem magam vele". Ez csak a kezdeti szakasza annak, amikor egy kicsit kiemelkedik az ember a szmogból és az Ég felé emeli az arcát. Az sem szerelem, ha a félelem kerget valakihez, megnyugodni, felengedni. Ha az érzelmeinknek az alapjan a félelmen tanyázik. Félelem attól, hogy csúnya vagyok, én nem kellek senkinek, kövér vagyok, sovány vagyok, szegény vagyok, buta vagyok, kicsi vagyok, öreg vagyok, stb. Frusztráltságok és önsanyargatások széles tárházát dolgozta ki a társadalom és az egyén is saját maga számára, hogy féljen. Féljen önmagában szép lenni. Féljen egyszerűen…lenni. Létezni.
 Így aztán, amikor meglát egy olyan lehetőséget, ahol kialkudhat magának a helyzetből egy kapcsolatot, egyből felszabadul benne a leláncoltság és levegőt tud venni a lénye. És máris kimondja, szerelmes vagyok. Hiszen kapcsolatban vagyok valakivel, így ez nem lehet más, csak szerelem. És szorosan odaköti magát a másikhoz és a helyzethez is. Rögtön biztonságban akarja tudni magát, így amilyen szorosan csak lehet, asszimilálódik a helyzethez.
 Aztán idővel, amikor a helyzet már nyugodt és beállt a ritmus, előjönnek a hézagok. Kiderül, hogy azért itt vannak csak-csak nem kis igények azon felül, hogy egyáltalán elfogadjanak. És akkor derül ki igazán, hogy az, akivel vagyunk, az közel sem a párunk, a társunk, és bizony nem is a szerelmünk. Hanem egy idegen, akit addig nem láttunk teljes képében, igazi spektrumában. És megint jön a csalódás, és az összeomlás.
 Innét származik a mondás; a szerelem fáj. Pedig ez tévedés. A szerelem nem fáj. Amit mi fájdalomnak hívunk, akkor az pontosan az igazi szerelemnek a hiánya. Amikor rájövünk, hogy ott sem volt, vagy ha ott volt valami, az nem szerelem volt. Mind inkább egy hallgatólagos beleegyezés  mindkét részről, hogy jó, legyen, majd lesz valahogy.
 A szerelem nem fáj. Annak a hiánya fáj. Ennél jobban semmi nem tud fájni. És olyan hosszan sem.
 Amit szerelemnek hívnak sok helyen, az nem más, mint ismerkedés. Ismerkedés a másikkal. Ismerkedés magammal abban a helyzetben, amikor mással élek együtt. Ez egy útralépés. Egy kezdő mozdulata annak, hogy átformáljam magam valami többé, valami értékesebbé.
 Ezért a szerelem nem csak érzelem kérdése. Hanem értelemé is. Önismereté. Emberismereté. Életismereté. Az érzelem képtelen megállni saját lábán. Ha nem kíséri megfelelő erejű önismeret és emberismeret, a másik, a társ ismerete, ha nem kíséri az élet magasabb szféráinak suttogása, akkor csak idő kérdése a múlása. Kell egy belső világ  ahhoz, ahol ez a végtelen érzés kiteljesedni tudjon. Kell egy tér ahhoz, hogy a szárnyát kibontsa. Repülnie kell. A földön ragadva elpusztul. És repülni tanulni kell. Meg kell tanulni lebegni. Meg kell tanulni félelem nélkül repülni. A szerelemnek szárnyai vannak. A földről nem fogod tudni követni. Mert elrepül, lemaradsz…és elhagy.
 A szerelem, mint egy szellős liget, ahol a fák megfelelő távolságra állnak egymástól. Ha szorosan egymás mellett állnának, elszívnák a táplálékot egymástól mind a talajban, mind fent a lombkoronájukkal a fényből. És egyik sem erősödne  meg igazán. Egy ilyen sűrű erdőben fény is alig van. Élet is alig, talán csak ami rejtőzni jár oda. Kell egy optimális távolság, ami persze még mindig közelség, hogy egészséges maradjon bennünk minden. És ne fojtsuk meg egymást…

Két embernek megtartani a szerelmet maguk között, nehéz feladat. Miért? Mert változnak. Az évek alatt változik az egyén. Változom én, változik ő, változik a világ. Minden változik. Így az, akit egyszer megismertem, az változhat. És ha tartalmas, elég élettel átitatottan éli meg ezt a világot, akkor változni is fog. Gazdagodni, emelkedni, mégjobban emberré fog nőni. Ám ez nem jelenti azt feltétlenül a másik számára, hogy ez egyértelműen pozitív változás. Együtt kell haladni, nem külön. Ha külön haladnak, az nem más, mint két embernek az egymás mellett élése. Viszony.
 Arról nem is szólva, ha az egyén zuhanni kezd és nem emelkedni. Ott valódi és mindennapian kézzelfogható a probléma. De ott is az egyén zuhan, nem a szerelem. Kizuhan belőle…

Újra és újra bele kell szeretnem abba az emberbe. Ugyanabba. Újra és újra fel kell fedeznem, eggyé kell váljak vele időröl időre. Különben eltávolodik és megszűnik a kapocs. Már csak az emléke marad ott. Meg kell értenem a másikat időről időre. És úgy kell élnem, hogy én magam is érthető és szerethető maradjak. És tiszta. Hazugságmentes mind magam, mind a világ és mind a társam előtt…

Persze csak akkor maradok egy kapcsolatban, ha akarom. Ha nem, ki is léphetek. De akkor azt ne hívjuk szerelemnek. Az csak egy kaland. Még ha hosszú is. Akkor az csak egy hosszúra nyúlt kaland volt. Ahol túl sok időt töltöttünk azzal, hogy ledöntsük egymásban a falakat, hogy megfejtsük a titkokat, vagy hogy vállajuk magunkat és kimondjuk a lelkünk mélyén ülő érzéseket…akár az elválást.
 Többnyire ezek azok a fajta kapcsolatok, amik “háborúval” érnek véget. Megalázással, hazudozással, taktikázással, és árulással. Ilyenkor az már csak hab a tortán, ha ez a házasság keretein belül történik. Annak az intézménynek a keretein belül, ami mindenre jó, csak a szerelem fentartására nem. Jó arra, hogy az ember elsüllyedjen a megszokásokban, a hétköznapiságban, a rutinban, az egymásra utaltságban, a kiszolgáltatottságban. Aki ezt az intézményt kitalálta, az soha nem volt szerelmes. Az mindinkább félt. Félt a csalódástól és kitalálta a törvényt a szerelemre. A sablont. Szamárvezetőt azoknak, akiknek korlátok kellenek. A nyílvánosság előtt konfetti eső, majd az összezártság egymással és a sekélyes társadalmi tradíciókkal, a család magjában mindennapi drámák. Előbb vagy utóbb.

A szerelem az, amikor két ember azonos irányba néz. Amikor a tekintetük együtt fürkészi a távolt. Amikor ugyanannak az útnak, ugyanazon célját látják a távolban. Ez a lényege. Ha nem egymást nézik, hanem magatól értetődően egy irányba tekintenek. Ha szinte nem is kell, hogy  a másikra nézzenek, tudva, hogy az a másik ott van mellette, mögötte és támogatja, várja, segíti. Megkérdőjelezhetetlenül!
 
Ha egy irányba mennek, maguktól is. Ha nem adnak fel semmit magukból. Ha nem kell, hogy életútjukban irányt változtassanak, hanem azt mégnagyobb eltökéltséggel és életörömmel átszőve tudják folytatni. Ha nem kell sem alá sem fölé, ha nem kell sem elé sem mögé állni. Hanem mellé. Mellé büszkén. Kerdőjelek nélkül.
 Szerelmes így most már kimondhatjuk, hogy csak két szabad ember lehet. Két olyan egyén, aki önmagában megtalálta az embert és annak az embernek az szabadságát. Aki ki tudott nyílni abban a szabad térben ott belül, és fel is tudott repülni. Akinek a szárnyai már megerősödtek a lelkében.
 Az az ember tud szerelmes lenni, aki meg merte magában keresni és látni az Istent. Aki, már megérkezett.
 Az a szerelem ahol a két embernek ez a létezésük legmélyéről fakad. Itt kezdődik a szerelem. Itt kezdődik az ötvöződése mindazon emberi értékeknek, tulajdonságoknak, és belső csodáknak, amik olyan elegyet alkotnak, olyan parfümöt, olyan elixírt varázsolnak két ember közé, ami egy lebonthatatlan és láthatatlan hidat építenek közéjük. Örökre.
 Ha a másik nem érzi azt, hogy “én örökre jöttem hozzád”, akkor tudatának legmélyén, tudatalatt, de talán tudatosan is csak rejtve, mindig remegni fog a szíve. Remegni fog a lelke. És pontosan az a hajszál fog elmradni, ami a célba vinné őket. A szerelem csak akkor fog beteljesülni, ha mindkét fél érzi, hogy a másik örökre jött el hozzá. Nem azért mert mondja. Hanem mert tudja. Érzi minden sejtjében. Ott van, ott látja minden mozdulatában, ott suttog minden hanglejtésében, ott bizsereg minden érintésében. És ahogy mondtam, minden szinten. Testben, szellemben, lélekben egyaránt.  A szerelem kettőtök együttes beteljesülésének valósága, az ahhoz vezető út felismerése, és járása. Együtt! A szerelem kettőtök egy-közös lehetséges alternatívája a valóságnak. A lehető legmagasabb talákozási lehetőség két ember között, akik előtte idegenek voltak egymásnak.
 A szerelem karma. Nem csak itt dől el, nem csak ebben a világban. A gyökerei mélyen visszanyúlnak téren és időn át. A gyökere a lélek időtlen síkján van. Együtt és külön-külön is mindkét embernek olyan történelmének kell, hogy  legyen, ami az adott életben késszé  tette őket arra, hogy beteljesüljenek. Hogy az adott élet legyen a tetőfoka kettejük érzelmi pulzálásának és ritmusának. Ezért találkoznak ezek az emberek egymással egyetlen-egy szempillantáson keresztül. Villámcsapás szerűen zuhan beléjük közös történelmüknek sok száz éve, próbálkozások számos inkarnációja, ott abban a pillanatban, amikor megpillantják egymást. Mindegy az arc, a külső,…felismerik egymást.

Másképp és egyszerűbben szólva, nekik ez volt a sorsuk. És most, itt ebben a világban valóra vált.
 De ez, nos ez nem biztos, hogy így történik mindenkivel. Sőt, ki kell mondani, hogy a nagy többséggel távolról sem ez történik. Korántsem biztos, hogy a lélek karmájának teljesedésében éppen ott tart az adott életben, hogy a szerelem valaki mással lehetővé váljék. Nekifuthat tucatszor, keresheti, kutathatja egy életen át, ha karmája nem ért meg abba a stáduimba, hogy ez szinkronba kerüljön valaki máséval, akkor nem fog beteljesülni. Ez, ebben a világban úgy jelentkezik, hogy még gyötri a test, a szexualitás még legyőzi benne a lelket és a szellemet. Még a test az erősebb. Vagy képtelen kompromisszumot kötni fej és szív között. Matematikával akar szeretni, és szívvel gondolkodni. Felfordult állapot, egy duális létezés, ami lehetetlenné  teszi az egybeolvadást. Karrier, hierarchikus felépítés, alá és fölérendeltség nem fér meg a szerelemben.
 Amíg az életéhség, a tudásvágy, a tapasztalni akarás tudva vagy tudatalatt még tovább és tovább űzi az embert, addig  ő még nem szabad. Mert ezek a tulajdonságok elfoglalják benne azt a jelentős részt ahol a mag kicsírázhatna. Előtte el kell érni egy pontot, ahol varázsütés szerűen, életének egy emelkedett szakaszában összeáll a kép a lélekben…önmagáról. Amikor már nem keres, mert talált. Amikor már nem sóvárog, hanem kielégült. Aki kielégülni lép be egy kapcsolatba, hogy ott szerelmet éljen át, az téved. Oda nem lehet félkészen, vagy kérdésekkel telve belépni. Oda csak készen lehet belépni. És ezt az adott egyén csak észreveheti, megérezheti, lelke mélyén felfedezheti, hogy most már elérkezett abba az állapotba. Bebocsájtatást csak így válthat magának…és beengedni majd maga az Élet fogja. A szerelem szabad embereket fogad el.  A szerelem szabad emberek találkozása.
 Ha nem vagy teljes, akkor még nem vagy kész. Ha tele a fejed gondolatokkal, ha tele a szíved kérdésekkel, ha tele a zsebed terhekkel, akkor még neked tenni valód van ebben az életben. Akkor más dolgod van. Még nem jött el az ideje a szerelemnek. Persze az ember belekezd, mert belesodródik. Hisz hogy is tudna ellenállni, amikor még ennél jóval semmibb áramlatok is kiborítják az egyensúlyából. Belesodródik, és kisebb-nagyobb idő elteltével …kisodródik belőle.
 Ha nem vagy üres, akkor még nem vagy kész.

Ez nem bűntetés az Ég felől. Nem az. Egyszerűen egy védelem. Mind az adott egyén és a lehetséges társ felé is. Hogy ne ejtsenek mély és tragikus sebeket egymás lelkén. Felkészületlenül, a lelkükben és a személyiségükben még olyan hézagokkal, amiket elengedhetetlenül ki kell tölteniük, hogy teljes lényükkel találkozzanak egymással. A teljesség egyé váljon, a telített ürességgel! Sajnos, legtöbbször mi nem hallgatunk az Ég felénk küldött suttogására, és “csak azért is” “szerelmesek” leszünk. Ettől sajog a világ nagyrésze. Ezek a sebek tudnak olyan mélyre hatolni, ami visszafokozza az embert arra az értelmi és érzelmi szintre, ami képes megépíteni a Vaskor mai világát.
 Meg kell tanulnunk az érzelmeinket értelemmel kezelni…és az értelmünket érzelmekkel átitatni. Másképp nem megy, másképp nem fog sikerülni… megőrizni mindkettőt makulátlan állapotában, nem engedni, hogy egyik felülírja a másikat. De egyben ötvözni is őket, hogy a lehető legegészségesebb elegyet alkossák. Amikor ez elérkezik, abban a pillanatban életünk a harmónia állapotába kerül.
 
Ezért volna fontos átszervezni a pedagógia struktúránkat, a gyermekeinkkel való foglalkozást, a társadalmunkat újra emberközpontúvá tenni, és életvitelünket a természettel újrahangolni minden terén. Mert így a lélek teljesedése tisztább lenne, a karmikus kihívások hamarabb kerülnének megoldásra, a lélek szárnyalóbb lenne, a szellem intelligensebb…és a szív szabadabb.
 De egyenlőre  még rabok vagyunk. Két fajta rabot láttam. Az egyik kezén lánc volt. A másikéban kard. Egyik sem tanulhatott meg ölelni. És mindegyiket a társadalmunk fatálisan hibás szerkezete  mutálta szolgává, vagy egy állandó harcban darálódó személyiséggé.
 A szerelem nem ismer sem láncot, sem kardot. Nem ismer életkort, bőrszint, vallást, érdeket, izmust, nemiséget, társadalmi hierarchiát, rangot. A szerelem nem ismer félelmet. A szerelem…szabad!

És ezért ez az út az embernek…ha szabad akar lenni.

Szerelmes ember nem fog háborút kezdeni. Szerelmes anyák nem fognak katonákat szülni és nevelni. Szerelmes apák nem fognak kisemmizni, becsapni, elárverezni, másokat vagy azok életét. Nem fognak sem burkoltan vagy nyíltan egymás ellen fordulni. Szerelmes emberek nem fognak alá és fölé rendelni. Szerelmes emberek nem fognak hazudni és csalni…nem fognak ölni. Szerelmes emberek nem fogják hagyni, hogy az emberiség belepusztuljon a pénz diktálta önpusztításba. A szerelmes emberekben nem marad harag többé. A szerelemnek nincs számlája! Sem magad sem a másik felé.
 A szerelem nem ítél, nem kér, nem ígér, nem feltűnősködik. A szerelem néma, és csendes. De nem úgy mint egy üres szobában a nyomasztó hallgatás. Hanem, mint a villámlás és a mennydörgés után beálló roppant csend a tájon. Tudod mi áll mögötte. Érzed az erejét a csendjének. A teljességét, a békéjét, a létezés megmagyarázhatatlan csodáját. A szerelem benned egy örök emlék, az idők kezdetéről…Istenről. Amikor mind együtt voltunk.