A halálbüntetés

Az agresszió nem velünk született tulajdonság, de velünk született hajlam. És ha elég ingert kap, akkor kialakul úgy, mint tulajdonság. Folyamatos ingerkörnyezetben pedig, akár állandósulhat is. A jellem alapjaiba költözik és adott alkalomnál azonnal utat törve magának, meg is mutatkozik.
Tehát véleményem szerint az agresszió betegség. Olyan betegség, amit kezelni kell.  Nem lehet úgy kezelni, hogy azt egyszerűen kiírtom, kiverem , vagy kigyógyszerezem egy emberből. Az sem lenne más, mint…agresszió. Mindössze a “passzív” formája. És a lelket amúgy sem lehet “gyógyszerezni”…

Semmit nem lehet elvenni egy embertől erőszakkal, amivel azonosult lelkületében. Még ha az egy romboló, ön- és környezetpusztító tulajdonság is, ami akár a társadalomra is veszélyes lehet, a tulajdonosa foggal-körömmel kapaszkodni fog bele. Pontosan azért, mert már összeolvadt vele a jelleme, az énje, és jóformán az egész élete erre épül. A tulajdonságaival azonosul, neki talán fel sem tűnik, semmi természet-ellenességet nem fedez fel benne. Mindegy hogy burkoltan vagy nyilvánosan…az már véglegesen beleette magát a szívébe. A tulajdonságaink, emberi vonásaink nem tárgyak, gépek, amiket sablonszerűen egy rutinos eljárást követve lehet beállítani, ki-be kapcsolni, hangolni. Ezek szinte automata, önkéntelen megnyilvánulások. Mélyre vannak ágyazva.

Minden ember más. Nincs két egyforma ember, lélek, hókristály…nincs két egyforma út.
Az agressziót csak kiváltani lehet  valami mással, ami léptékekkel életigenlőbb. Olyan tulajdonságot kell elkezdeni kiépíteni az adott egyénben, ami olyan nagy hatással lesz rá, ami olyan belső felismerést ad számára, ami felül tud benne kerekedni az agresszión. Amit saját maga kezd el nevelgetni belül egy idő után, miután azt kinyitották benne. Fényt kell gyújtani ott ahol sötét van. Adni kell, és nem még jobban elvenni.  Adni azt, ami kiváltja, és semlegesíti az addigi rossz tulajdonságot. Ami kivezeti önmaga sötétjéből és felszabadulást hoz neki…Ha van mihez nyúlnia már belül, amikor az a pillanat jön el amikor újra “robbanna”, ha van másik út benne, ami intelligensebb és járható is, akkor van esélye. De ez csak egy esetben fog teljes eredményt hozni, ami a fent leírtanknak a lényegi fontosságát megadja…ha megelőző mozzanat és nem utólagos.Ez egy megelőző feladat lenne. Időben felismerni az agresszió lappangó jeleit, és időben elkezdeni a helyes, békés útra való nevelést…utólag, egy tragédia után, már szinte lehetetlen. Ez a társadalmunk feladata lenne.

Egy példával szemléltetve; egy elhanyagolt, árnyékban álló hervadó virágot még megmenthetünk, ha az ablakba tesszük a fényre. Az még újra illatozhat. Ha a maradék fényt is elvesszük, akkor tovább fog száradni. Egy kóróra száradtat már semmi sem ment meg. Az már…halott. Még ott van, de halott. És ami belül, a lelkében halott teljesen, az semmi mást nem tud adni másnak…mint amit magában hord. Ez a szilárd meggyőződésem általában az agresszióról. Aztán jön egy olyan eset, ami mindenre kérdőjelet szegez bennem… Megrázta az országot és szülővárosomat, Kaposvárt, a legutóbbi gyilkosság, ami sajnos megtörtént. A Bence történetéről beszélek. Nem vagyok jogosult beszélni senki nevében, sem ítéletet hozni senki felett. De a gondolataim kikívánkoznak belőlem ezzel az üggyel kapcsolatban, mint emberből, mint magyarból, mint Kaposváriból. Nem vagyok az ügyben beavatott személy, annyit  tudok, ami a médián átszivárgott a köztudatba. Bár, ez ebben ez esetben több mint elégséges…sajnos.

Régóta megoldatlan kérdés bennem az, hogy a halálbüntés mennyire helyénvaló…vagy sem. És, mivel ez az eset szinte közvetlen környezetemben történt meg…újra választ követel magának. A téma erős. Azt hiszem ennél kényesebb téma nincs egy ember számára. Megérdemlik-e a legmagasabb fokú megtorlást és bosszút az elkövetők (az adott esetről beszélek)…megérdemlik-e a halált? Igen!Megölhetjük, kivégezhetjük őket? Véleményem szerint…nem! Bármennyire is azt diktálja a bennem is lángoló tűz, hogy igent mondjak…a lelkem legmélyén tudom, hogy más a válasz. Megpróbálom több pontba foglalva kifejteni azt, hogy miért van bennem ez a kettős érzés, egyik oldalon igen…a másikon nem.  Az agresszió fertőző. A fertőzés neve…bosszú. Ez a fertőzés a legerősebb inger a hajlam felélesztésére. Mégis, a bosszú erősen különbözik és meg is követeli a megkülönböztetését az agressziótól. Az agresszióval szemben a bosszú nem teszi a megfertőzött személyt alapjaiban agresszívvá. Képes a bosszú egészen a lélek legmélyebb tartományaiba leérni, de az alaptulajdonságokat nem változtatja meg. Egy szellemi magasságokba felért egyén, egy tiszta lelkületű ember is érezhet szívbe markoló fájdalmat és bosszút. Akár még cselekvésre is aktiválhatja . Ám az  nem teszi a jellemét agresszivvá. Nem mocskolja be végérvényesen a lelkét és jellemét. Nem teszi “rossz” emberré…de ezzel szemben az életét tönkre teheti, sőt akár ugyanazokkal a tettekel is felruházhatja, mint egy velejéig romlott és agresszív embert.

Tehát a hordozó a bosszú kielégüléséig válik “agresszívvá”, csak arra az időre,míg célba nem ér, de utána jelleme visszatér eredeti állapotába. És mikor visszatér saját intelligenciánk síkjára, ott két dolgot realizál. Elsőként azt, hogy magát a bosszút indikáló fájdalom nem múlt el. Ugyanabban a formában és intenzitással ott van. Az elégtétel nem oldott meg semmit magának a fájdalom forrásának gyógyításából.

Másrészről azt, hogy a bosszú nem hoz megoldást a kialakult helyzetre, maximum lezárja azt. Elvarr minden szálat, ami ebben a világban nyitva állt. Persze itt most nem térek ki a közben lejzajló traumák visszamaradó nyomaira. Az…egészen más terület.  Ez a pszihére ható fertőzés egy ilyen végletes szinten megjelenve, (mint a gyilkosság), szinte kivédhetetlen reakciót indít el egy emberben. Vérbosszút. És itt jön az a pont, ami mindig  patt helyzetet okozott bennem…hogy jogosnak nevezhető-e a bosszúból elkövetett gyilkosság?! Egyáltalán azt gyilkosságnak kell-e hívni?! Ha nem…akkor minek lehet nevezni?! Ebből egyenesen következik a kérdés, hogy jogos-e a halálbüntetés? A halál az élet természetes része. Elkerülhetetlen. Ebből kifolyólag nem vagyok benne biztos, hogy szolgálhat-e büntetésül. Ami amúgy is egy meghatározó pontja az életünknek…az mennyire fogható fel negatívnak, megtorlásnak,igazság szolgáltatásnak…mennyire használható fel “büntetésnek”?!

Semmilyen féle tanulságot és következményt, nevelést nem fog adni az elkövetőnek, mert pontosan oda taszítja, ahol ez nem valósulhat meg. A halálba. Ott ahol az ember már nem abban a minőségében ember,mint most, itt. Fogalmunk sincs mi zajlik “ott”, így végül is egy teljesen bizonytalan kimenetelű  és hatású az ítélet. (Aki itt sötétben élt, az a halálban is sötétben fog tévelyegni…és tanulság nélkül inkarnálódni egy új életbe ismét) A halálbüntetés a büntetésnek a megtorló változata…szemben a nevelő hatású büntetéssel. Azért nem lehet jogos a halálbüntetés egy részről, mert az sem más, mint gyilkosság. Az agresszióból elkövetett gyilkosságtól annyiban különbözik, hogy más az indíttatása. Más az ideológiája. Ez az ideológia a fent említett bosszú. Egy más megközelítésből, más irányból jut el az elkövető oda, hogy a tettét megtegye. Az érzelmi háttér és alap, a szándék töltése merőben más…de ugyan oda torkollik. Emberölésbe.

Nincs annál veszélyesebb, ha a gyilkolás, az emberölés mögé jogosságot, vagy ami még több…az Igazságott húzzuk alapnak. Ha tettünket “Igaznak” tituláljuk. Az adott esetben maga az elkövető is azt vélte, hogy tette jogos, “igaz” és neki így joga van ölni. Ő maga is egyfajta egyéni agresszív bosszút állt…

Az emberiség történelmében milliók szenvedték meg ennek az árát…”Isten és az Igazság nevében…” a folytatás ismerős gondolom mindenkinek. Megint más kérdés, hogy aki ilyent tesz, az tekinthető-e egyáltalán embernek?!Mit tekintünk embernek, egy fizikai megtestesülést, vagy a tettek tükréből származó relatív intelligenciát? Genetikai felépítést vagy a szellem ragyogását? Ember-e az, aki már a fajra jellemző megnyilvánulásokkal rendelkező testet öltött…vagy csak egy lehetőség, hogy emberré váljon egyszer? Emberré, akiben ragyog az élet szeretete, tisztelete, és csodálata! Hol van az átmenet…testben, vagy értelemben? E kettő sajnos nincs mindig elégséges fedésben. Egyre jobban hajlok abba az irányba, ahol azt kell mondanom…értelemben dől el és nem fizikai megjelenésben. Ám, ki lesz az aki ezt egyértelműen eldönti…?

Ember – e az, aki agresszióból és így ilyen módon (adott eset) öl?  És ha nem ember…akkor mi? Állat nem lehet. Az állat két esetben öl. Ha éhes és kénytelen enni, mert különben elpusztul… az életfunkciója követeli meg, vagy ha teljesen sarokba szorított helyzetben harcra van kényszerítve. Azaz, önvédelemre van szorítva. Mindkettő helyzet, ösztön-reakció. A Bence esetében egyik eset sem állt fent az elkövetők részéről.

Tehát…nem állatok. Annál valami rosszabb. Mégiscsak ember? …ez volna az a pont az emberben, ahol az állatvilág alá süllyed? Ez volna az a pont, ahol megbukik egy egyszerű állattal szemben is? Erre nincs paragrafus...ezt csak az emberi lélek érzi. Amikor a halálbüntetés jogosságáról beszélünk, akkor  a saját lelkünkben és értelmi világunkban működő tükörről teszünk hitvallást. A saját lelkivilágunkat tesszük a nyilvánosság elé.A törvény ismeri azt a fogalmat és esetet, amikor nem mér semmilyen büntetést az elkövetőre. Ez a jogos önvédelem. Ez az az egyetlen eset, amikor nincs büntetés az emberölésért. Magyarul az elszabadult agresszió ellen való védekezés a legutolsó szinten feloldást nyer, értelmi és érzelmi megközelítésből is a tettet elfogadja, az elkövetőt, az önvédelmet tanusítót (aki ellen támadtak) pedig felmenti. Tehát maga a tény (emberölés) és annak minden fogalmi leágazása csak egy esetben és a legszélsőségesebb, végletes állapotban fordul át. Önvédelemben. Itt szeretném megelőzni azt a magától értetődő kérdést az olvasó előtt, amit mindig nekiszegeznek az ember  fejének ilyenkor…te mit tennél, ha a te családod ellen, a te gyerekeddel történne ilyen dráma?(arra kérem a Jó-Istent, hogy soha ne kelljen szembe néznem ilyennel)

A válaszom az, hogy az első adandó alkalomnál mindenféle habozás nélkül saját kezüleg végezném ki mind az értelmi és tettleges elkövetőket is, majd utána mindezt felvállalva, teljes lelki nyugalommal és lelkiismeret furdalás nélkül leülném azt a körül-belül 200 évet, amit ezért a mostani törvényes ítélkezés kiróna rám. Tudom, ellentmond mindazzal, amit fent leírtam. És pont ez az a kettősség, ami miatt nem tudok dönteni ebben a saját magamnak feltett kérdésben…Nem vagyok kivétel  én sem a bosszú érzése alól, és tudom, hogy nem is lennék képes lehűteni magamat és megnyugodva élni egy életen át. Örök lelki nyomorban élni ekkora teher alatt, nagyobb szenvedés mindennél egy ember számára. Nem haboznék és nem ismernék könyörületet. De ezzel együtt tudnám azt, hogy helytelenül cselekedtem. Miért?

Mert aki ebben az ügyben valóban hozhatna bármilyen  ítéletet, az maga a Bence lenne. Senki más. Rajta kívül mindenkiben a bosszú diktál. Más – más erővel és más más okból, de az mind bosszú. Az empátia, az ember természetes beleérző képessége itt csak fájdalmat, lelkig tipró fájdalmat talál azokban, akik vérvonalban vagy akár közvetve, emberként, egyazon társadalomban élve érintettek…és az azonnal megtorlásért kiált.  Ez egy természetes érzés, és egy ilyen brutális körülményekkel átszőtt esetben…nem is fog redukálódni egy életen át.

A gyilkosság nem csak az ellen a fiatal gyermek ellen történt. Megölték a szüleit, a testvéreit, a hozzátartozóit is. Kitépték belőlük azt, ami egészséges embberré tehetné őket. Megnyomorították őket. Örökre. Szétroncsolták a lelküket. Elfeledni ezt nem lehet. Megbocsájtani? …nem hiszem, erősen kétlem. Ezzel egyet lehet tenni, magadba temetni és végigvinni egy életen át. Borzalmas teher. Halálos seb…A kollektív tudatunkat is megsebezte. Mostantól megint több lesz bennünk a gyanakvás mások iránt…több lesz bennünk a félelem.  Mindezek tükrében mégis valami konzekvenciát kell szolgáltatni mind az elkövetőkkel szemben, mind a hozzátartozóknak és a társadalom felé is. Nem tudom, hogy van-e jó megoldás. Nézzünk meg minden oldalt…

Emberi logikával szemlélve, elsőre, érzelmi irányból közelítve a halálbüntetés volna az egyetlen járható út. Nem a fogat-fogért iratlan törvény miatt. Nem erről van szó…Hanem a megelőzés miatt. Ki érezné magát biztonságban az ítélet lejárta után? Ki ülne velük egy asztalhoz…? Biztonságosnak (még ha relatíve is) hívhatnánk-e a társadalmunkat, ha megadjuk az esélyt (újra), hogy az agresszió mégegyszer feltámadjon bennük akkor, amikor már nincsenek őrizet alatt? Erről az oldalról nézve jogos a halálbüntetésért tüntetők követelése.

A helyzet paradoxona az, hogy ha a halálbüntetés törvényes lenne, és ebben az esetben nyilvánvaló lenne a büntetés szintje , és a társadalom minden rétege akár civil, akár hivatalos minőségében is rábólintana…még mindig marad egy kényes hézag. Hiszen, ha valaki a fentiek tudatában olyan szándékkal lépne fel, hogy feljogosítaná magát az ítélet végrehajtására (annak a tudatában, hogy a halálbüntetés a törvény által is ki lenne mondva…azaz jogos) és a hivatalos ítélet előtt kivégezné az elítélteket…akkor ő maga is halálos ítéletre számíthatna önbíráskodásért. Tehát a halálbüntetés csak akkor jogos, ha azt egy hivatalos szerv mondja ki…és nem  az emberi bosszú, másnéven szólva az emberi szív fájdalma.(?) Holott a végeredmény ugyanaz, és az érzelmi töltés is hasonló mértékben kerülne kielégülésre. Sőt, maga a hivatalos álláspont (törvényes keretekbe  foglalva) is figyelembe venné és képviselné mind az érintettek és magának a társadalomnak az érzelmi nyomását egyaránt. Azaz, a törvényes ítélet gyökere bizonyos értelemben a társadalom rétegeibe nyúlna vissza, azt tükrözné. A tarsadalom pedig egyénekből áll.

Egyszerűbben szólva, halálbüntetés legitimitása mellett ha az egyén bíráskodna önhatalmúlag, az büntetendő lenne (akár halállal is), ellenben ha a törvény bíráskodik az minden irányból szentesített. Pedig ez a fent leírtakkal átfuttatva egy és ugyanaz. Véleményem szerint ez egy hatalmas hézag…

Egy olyan társadalomban, ahol a halálbüntetés legitim (kérdés az, hogy csak gyilkosság vagy más tételek esetében is), minden vékony jégre kerülne  a mindennapjainkban. Az egyén tudat alatt tisztában lenne azzal, hogy az ellene vagy hozzátartozói ellen elkövetett bűn akár halállal is megtorolható és szentesíthető törvényesen. Így alkalom adtán bosszútól felfűtve …önbíráskodna (alternatívan). Tudat alatt fel lenne jogosítva…ami esetleges intelligencia hiányában képes lenne a tudatosság felé kerekedni. Tehát nem az volna a kérdés, hogy a törvénykezés képes lenne-e  meghúzni a vonalat a halállal büntethető bűncselekményekben vagy sem…hanem, hogy az egyén mennyire volna hajlandó és képes ezzel a törvénykezéssel azonosulni és annak működését, ítéletét elfogadni.

Ez a fajta hozzáállás vezettet olyan társadalmakhoz, mint például az USA számos állama, ahol engedélyezett a fegyvertartás… A visszatartó ereje a halálbüntetésnek abszolút mértékben erősebb annál, …ahol ez egyáltalán nincs jelen. (ahol nincs halálbüntetés, ott az egyetlen visszatartó erő a lélek tisztánlátása az egyéneken belül…ami ebben az esetben sajnos már nem volt meg.) Magát az eset lefolyását és megtörténtét túlnyomó részben meggátolná a legitimitása. De így utólag, nem tudjuk meg soha, hogy ez megmentette-e volna a Bence életét.A halálbüntetés legitimitása védelmet nyújtana az egyénnek. Nem teljeset, de jelentősen nagyobbat.Más kérdés az, hogy ez a visszatartó erő csak magára a konkrét szándékra és tettre korlátozódik. Magába a lélekbe nem hatol be, az emberi tulajdonságot nem gyógyítja meg…abban minőségi változást nem hoz. Az agresszió semmit nem csillapodna az adott potenciális elkövetőben, jó esetben idővel elmosódna, kevésbé szerencsés esetben idővel felszínre törne. Szintén rossz esetben…örökre ott lenne, egész életen át stagnálva.
  
Friedrich Nietzsche német filozófus a következőt mondja: “A bosszú az emberi akarat tiltakozása és ellenszegülése az Idővel szemben.”Ezzel ő azt mondja, amit már a legősibb tanítások és igazságok és alapjaikban magukban hordoznak…minden visszaszál a teremtőjére. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb…minden visszatalál hozzánk. Jómagam is sokszor fedeztem fel saját és mások életében is ezt a karmikus összefüggést. Mind  pozitív és negatív visszahatásként egyaránt. De, nem minden esetben. Méghozzá azért nem, mert a világ kiterjedése, maga a létezésünk bejárható tere és ideje jóval túlterjed egy adott életen. Az ok és okozat kiegyenlítődését az olvasó ne egy 50-50 félállásnak képzelje el. Ez nem így működik. Akkor nem léteznének szárnyaló és magasan ívelő életek…és nyomorba döntött sorsokkal sem találkoznánk. Pedig, mindkettőből akad szép számmal. Lehet, hogy soha nem látunk bünhődni bűnösöket. Lehet, hogy életük normális keretek között zajlik le, és közvélemény előtt úgymond büntetlenek maradnak az élet felől. Lehet, hogy azt látjuk, hogy szorgalmas, tiszta tekintetű, odaadó emberek,akiknek a szívében szeretet ragyog…tragikus életutat futnak be és fájdalmakkal küzdenek egy életen át. Joggal kérdezhetjük, hol az igazság? Nincs?

De..van! De az nem az emberben tükröződik vissza, hanem jóval “magasabban”, jóval intelligensebb és következetesebb szférák befolyása alatt áll. A kör áthidalhat éveket, évtizedeket, sőt akár egy egész életet. Talán életeket is…De ehhez, mi itt lent a “porban” ugyan mit tudunk hozzászólni? Ki az közöttünk, aki ezt bizonyossággal ki tudná jelenteni és garantálni? Még ha maguk a legnagyobbak jönnének el közénk újra hírdetni a legteljesebb igazságot és égi törvényeket, akkor is…egyszerű halandóként vajon nyugodtan tudnánk-e élni ha megtorlás nélkül hagynánk egy ilyen tettet? Végtelen paradoxon…ördögi kör. Ebben csak hinni lehet. De hinni csak abban hihetsz tisztán, amit tudsz. Másképp az vakhit. Tudnod kell, és akkor megingathatalanul hiszel és kitartasz. Mint egy szikla, némán és rendületlenül… Ha ez nincs meg, akkor nyúl az ember a bosszúhoz. Biztos akar lenni. Saját kezüleg akar igazságot szolgáltatni, és így felhatalmazza magát…ölni.  Különbek vagyunk-e a gyilkosoknál, ha mi is gyilkossággal válaszolunk?
  
Halálbüntetés? Nevetséges talán akár csak beszélni is erről egy olyan világban, ahol a szemünk előtt rohannak le országokat és mészárolnak le állítólagos ellenségeket! Hol itt a jogos önvédelem? Hol itt a honvédő háború?
Bizonyos országok felett a politikai hatalmak időről időre kimondják a halálos ítéletet mindenféle tárgyalás vagy akár bűnösség bizonyítása nélkül is. Ma még “béke” vesz körül minket, aztán holnap fordul a politika széljárása és célponttá válunk. Ami kicsiben, az nagyban…és ami nagyban az kicsiben. Félek, egy látens halálos ítélet van kimondva az emberre globálisan… Talán ha vissza tudnánk forgatni az idő kerekét…megváltoztatni az eseményeket a történtek körül. Talán akkor nem kellene erről beszélnünk…akkor itt lenne a Bence is. És akkor már érdemes lenne  tovább forgatni azt a kereket a megelőző tragédia időpontjáig…és megint a következőig. És így tovább… Vissza, talán az idők kezdetéig.

Akkor, talán lehetne egy társadalmunk, ahol nincsenek “hajléktalanok”. Akiknek már minden mindegy. Amint látjuk…minden. Ők maguk is áldozatok…már nem volt mit mérlegelniük. Már halottak voltak rég…Akkor talán nem lennének törött családok…idegen nevelők és idegen neveltek. Talán még tiszta lenne a család szentsége…Talán minden másképp lehetne, mint most van. Mert ami most van…az már nem nevezhető társadalomnak. Az orvostudomány és az ehhez kapcsolódó jog ismer egy olyan fogalmat, hogy eutanázia. Amikor az orvoslás tudása nem elég és a helyzet visszafordíthatatlanná válik. De elnyúlik és megfosztja az embert mindentől…ami még emberré teheti. Az élet már nem hívható életnek és már a vegetálás alá is be-be csúszik mind értelmi és mind biológiai értelemben is. Olyankor bizonyos országokban a betegnek lehetősége van az eutanáziát, a “kegyes halált” választania és ahhoz segítséget kérnie és kapnia.
  
Talán meg lehetne adni az elkövetőknek, hogy a tényleges életfogytiglanig tartó büntetésük mellett ha úgy látják helyesnek…saját maguk döntsenek, és választhassák a kivégzésüket. Így, ők maguk dönthetnének a Sorsuk felett.