Hierarchia.

Anyámnak májátültetése volt. Közel 7 éve már.  A műtét után szinte teljesen lebénultak a lábai. Alig tud járni. S amikor fáradtnak látom, kiborul és sír, a zöldes-szürke szemén keresztül a lelkét látom üzenni felém. - “Látod, még mindig nem adtam fel…! Pedig, már semmim sincs! Már csak azért vagyok itt, hogy tanítsalak…kitartásra!” – Anyám elemi erejében, anyám szeretetében, Krisztust látom. Buddha néma, alig látható mosolya mögött lévő teljességet. Az odaadást, azt a fajtát, amit talán csak egy anya tesz meg a kölykéért. Anyám lelke  egy néma Mester. Soha nem mondta el, hogy tanít engem. Soha nem mondta, hogy szeret. Viszont mindent megmutatott…magán keresztül. Nekem kellett észrevennem…És tudom, hogy nektek is, az olvasónak is megvannak ezek a tanáraitok, mestereitek. Mind itt ebben a világban és mind a szellemi szférákból. Figyeljetek…és ne féljetek semmitől!

Amikor azt mondom, hogy mindent megmutatott magán, ezalatt azt értem, hogy megmutatta mit…ne csináljak! És…hogyan ne csináljam. Megmutatta a gödröket, a csapdákat. Megmutatta az emberként elkövethető hibák legtöbbjét.
Persze nem tudatosan, nem szánt szándékkal kínozta magát ezzel. Nem erről beszélek. Egészen más megközelítésből… Becsületes volt, jóhiszemű, jóindulatú, és egyszerű. Egyszerű és tiszta. Boldog akart lenni, valószínüleg, mint mindannyian, és hitt a szónak. Hitt a törvénynek és az írott betűknek. Elhitte azt a képet, amit a társadalom festett elé. És így…tévedett.
A lélek egy akkora darabot, egy akkora tudatrészt inkarnált át emberré, hogy az az öntudatlanságba merült. A homályban járt, hétköznapi, üres és “normális” társadalmi célokat kijelölve magának. Tradicionálisan hibás lépéseket halmozott egyikről a másikra. Így öregkori bánata, ami átitatja minden egyes napját, elkerülhetetlenné vált. Nem ő döntött, hanem a társadalom felette. Nem ő választott, hanem a megszokás, a tradíció.
Az ő története sajnos nem egyedi. Életem során megannyi szinte harsogóan megegyező vagy legalábbis hasonló életepizódokat fedeztem fel szűkebb, de tágabb környezetemben is. Hol csak több áttételes következtetéssel észrevehetően, hol pedig teljesen nyílvánosan a szemem előtt lejátszódó családi- és egyéni drámákban. Fertelmes sebeket hordozunk magunkban. És ezeket a sebeket, legtöbbször mi adjuk egymásnak…
A társadalmunk korántsem az a rendezett, jól működő, előre mutató emberi szerveződés, mint azt saját propagandáján keresztül le akarja festeni. A társadalmunk mindinkább zsákutcák tömkelege. Ezeket a zsákutcákat, vagy emberi tévedés halmazokat mi magunk, a társadalom elemei alakítottuk ki. A szinte teljes tudatlanságba és felelőtlenségbe degradált mindennapi életünk alakította ki ezeket, a külvilág felé magamutogató és illúzionista, ám belül ürességtől tátongó életviteleket és szokásokat. Mára már tradíciókat…sajnos.
Ez a szerkezet nélkülözi alapjaiból a legfontosabb elemet, az emberközpontúságot. A társadalmunk lélektelen. A szónak minden aspektusában, minden értelmezésében véve is. A társadalmunk profit központú. Az alfája és omegája a profit, a nyereség, a pénz. És a belőle fakadó hatalom. Illetve a hatalom szinte teljes mértékű félreértelmezése. És ez a beteges szemlélet olyan rétegződést épített ki az emberek között, ami alaptalan és értelem ellenes. Mind fent a felső rétegeiben és úgy lent a szegénységben élők köreiben is. Ebben a profit központú, hatalom és érdek orientál szerkezetben az ember nem más, mint egy eszköz, egy kihasználható, teljesen kizsákmányolható biorobot. Semmi más. Legalábbis a hatalom így tekint rá.

Végső soron a megélhetése egy embernek, vagy nagyobb körben egy családnak azon múlik, hogy mennyire képes kiszolgáltatni magát a profit hatalmaknak. Mennyire képes lehajtott fejjel, behódolni egy olyan rendszernek, amiben kisebb nagyobb eltérésekkel, de egyértelműen biorobotként kell élnie. Behódolhat úgy is, hogy feladja minden emberi lelkiismeretét, harmóniára irányuló tulajdonságát és korruptá válik. Áruba bocsátja magát, hogy a hierarchikus létrán minél magasabbra kerüljön, vagy egyáltalán meg tudja magát tartani egy adott szinten. Így előbb utóbb egy embertelen emberré válik.
Ez a mai tömeg. Kár volna mellé beszélni, ez a tömeg. Ez a fajta életérzés és világnézet, ez a fajta hozzáállású emberek tömegei alkotják a társadalmakat szerte a világunkban. Kierőszakolt életvitellé vált a megfelelés és a végtelen verseny. Kiszolgáltatottá váltak a tömegek. És ez a tömeg szaporodik. Nem is akármilyen ütemben. Egy demográfiai robbanás, egy kiburjánzás van folyamatában évtizedek óta.  Csak akkor érezzük magunkat beteljesültnek, ha gyermeket nemzünk. Mintha ez egy mérőfoka, egy kizárólagos minőségi meghatározója lenne egy embernek és életének. Mintha ez volna a döntő, ami emberré tesz minket.
Azok a szavak amiket most le fogok írni, valószínüleg a legtöbb helyen visszautasításra és ellenevetésre fognak találni. De talán még heves indulatokra is.
A lehető legrészletesebben fogom leírni azt a képet, amit látok abban társadalomban, ahol én magam is születtem és élek. A fajunk szaporodásáról, a születés okairól, és a helytelen családi hierarchiákról akarok írni. Tehát…véleményem szerint 3 ember kell a születéshez. Az apa, az anya, és a gyermek. Más kérdés, hogy ebből az egyik, a gyermek egy más létszintről, egy másik szférából csatlakozik ehhez a hármashoz. Teljesen tudatában van a születendő lélek arról, hogy mi fog történni vele. A lélek a születés előtt az úgynevezett ”nagyidő” létsíkján tartózkodik. Onnét szemlélve pedig egyértelműen látható, hogy hol fog nyílni kapu a mi létsíkunkra, egy úgynevezett leszületési, megtestesülési folyamaton át. Azaz, a születendő gyermek látja, hogy hová fog érkezni. Látja, és valamelyest tudja hová fog érkezni. A tudatosság nem csak a jelenlegi létsíkunkon van jelen, hanem az összes többin. Miért mondom ezt ilyen biztosan?! Mert tudom…

Óvodás voltam még, amikor először jelent meg az álom. És egészen általános iskola alsós tagozatáig kisebb nagyobb időközökkel, de visszatérő álomként jelen volt az életemben. Időről időre megjelent, és kockáról kockára, egy az egyben ugyanaz az eseménysorozat játszódott le álmomban. Leírom…

Nem voltak színek. Minden fekete fehérben zajlott. De a fekete inkább sötét volt, a fehér pedig valami tisztább mint a fehér, inkább valami fényes. Az árnyalatok ezek között mozogtak egy alig mérhető skálán. Egy nagyméretű alagútban, henger alakú csőben haladtam előre. Nem tudom, hogy volt-e testem. Látásom volt.
Illetve, haladtunk. Nem egyedül voltam. Magam előtt láttam pár alakot, ember formájú testek, humanoid alakok voltak. Félmeztelenül ha jól emlékszem, bár erre nem esküdnék meg. Többnyire fiatalok voltak. Nem láttam az arcukat ,mert előttem álltak és egy irányba haladtak velem, de a felépítésük és a mozgásuk erről árulkodott. Nemtelenek voltak.

Az volt az érzésem, hogy nagyon erős kötelek vannak közöttünk. Mindannyiunkkal rokonságot és barátságot éreztem. Én haladtam leghátul, és folyton arra bíztattam őket, hogy ne álljanak meg, gyerünk, siessenek, ide vagy oda lépjenek, és nagyon figyeljenek minden apróságra. Valami közös és fontos cél hajtott minket egy irányba, egy akarattal. Zárójelben jegyzem meg, hogy ezekkel az alakokkal, lényekkel, szellemekkel, pontosan nem tudom hogyan jellemezzem őket, legközelebb testen kívüli élményeim során, az asztráltérben vagy magasabb létsíkokon tett szellemutazásaim során találkoztam újra, akkor már közel 30 évesen.Nehéz volna meghatároznom az alagút, vagy a cső anyagát. Se nem volt szilárd, és se nem volt puha. Képlékeny volt inkább. A felülete sima volt és fényes. De nem saját fénye volt, inkább tükrözött valamit. Mintha inkább nedves lett volna.
Töretlenül haladtunk előre. Észrevettem, hogy a közelben előttem, az alagút véget ér egy hatalmas zárszerkezetben. Egy kör-körösen nyílódó és záródó, a fényképzőgép blendixjéhez hasonló működési elven mozgó kaput vagy ajtót láttam magam előtt. Az alagút is egyre szűkült. Én csak arra figyeltem, hogy a többiek, akik velem tartottak mind átérjenek, mind átférjenek az ezen az éppen záródó nyíláson. Ahogy előre figyeltem biztos voltam benne, hogy nekem pillanatokon fog csak múlni, hogy átérek-e  vagy sem. Egyre jobban siettem előre, egyre  jobban nyomultam, hogy átférjek én magam is. Valamelyest enyhitette a kezdődő szorongásomat az, hogy láttam minden társamat átérni ezen a nyíláson, de ez hamar elillant, amikor rádöbbentem, hogy  nekem ez nem fog ilyen simán menni. Pontosan akkor értem a kijárathoz, amikor maga az alagút és a nyílás is teljesen összeszűkült. Beszorultam. Moccanni sem tudtam. És a szoritás körülöttem nem szűnt meg, egyre erősödött. Minden részemen hatalmas nyomást és szorítást éreztem. Magában a tudatomban is, ha egyáltalán nevezhetem annak ezt az állapotot, totális erejű megsemmisülés volt. Biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban összeroppanok.
És ahogy ez a szorítás már a gondolatom és az érzéseim is végérvényesen összezúzta volna, amikor a nyomás a végsőkig erősödött bennem, egy mindent elsöprő kitárulkozás öntött el. Beleáramlottam egy szögesen ellentétes érzésbe, egy végtelenül szabad és lebegő létezésbe. Egyik végletből a másikba zuhantam. Mind fizikailag és mentálisan egyaránt a megszabadulás és felszabadulás érzése öntött el. Egy átláthatatlan és végtelen térbe léptem át, ahol nem érzékeltem irányokat. Nem volt fent és lent, nem volt előtt mögött, egyszerűen nem éreztem távolságokat. Színek sem voltak. Mindennek az alpját és hátterét egy koszos színű üresség adta. De pontosabb lenne az a kifejezés, hogy ez a hatás, ez a színnek nem nevezhető szín egyszerre volt minden, az összes általunk ismert színnek az ellentétje.
Hatalmas tért éreztem magam körül.
Három alakot láttam mozogni ebben a dimenziók nélküli térben. Mindannyian hófehér ruhában voltak. És mindannyian nők voltak. A bal oldali alak valami magas szerkezettel, talán géppel foglalkozott. Közben engem figyelt. A jobb oldalon álló alak egy  pólyát tett le óvatosan egy asztalra. Akkor azt éreztem, hogy abban a pólyában én vagyok.
A harmadik alak, a központi, mint ahogy azt később ifjú koromban megfejtettem, anyám volt. Magas karcsú teste volt, és hosszú fekete haja, ami lágyan követte teste  mozdulatait a hullámzásával. Egy fehér lepedőt tartott a kezében, amit azonnal fellendített és beterítette vele az egész teret. Ez a fehér lepedő, ez az anyag elterül a téren, minden szegletén, és egyben az érzéseimen is. Ezzel a mozdulattal egyetemben mindenre végtelen béke és szeretet telepedett. Bennem is. Ez volt a megtestesülésem szimbóluma. Kibontotta előttem ezt a világot, szétterítette előttem az emberi élet színpadát.
Így születtem.

Hosszú évek, majdnem két évtized, telt el felettem míg végül be mertem vallani magamnak, hogy emlékszem a születésemnek erre a stációjára. Persze nem tudatosan, hanem a tudatalattimba, mélyen beleágyazódva, álmon keresztül. Innét villant vissza újra és újra ez az élmény. Az élmény ereje tette ezt ennyire elérhetővé sokáig a tudatalattimnak. Lépésről lépésre, a külvilágból beáramló hatásokra, szellemem és belső intuícióim teljesedésével harmóniában jutottam egyre közelebb ahhoz a megállapításhoz, hogy egy nap be merjem vallani magamnak, hogy ez a visszatérő álom, a születésem emléke.
Szintén hosszú időbe tellett megértenem azt, hogy felettes énem, tudatom jóval nagyobb kiterjedésű énje akar így üzenni felém létezéséről. Egy önmagam felé küldött kitörölhetetlen üzenet volt ez, mellyel egyértelmű szándékom volt magammal. Felhívni saját figyelmemet arra, hogy az életnek olyan rétegei vannak, melyek megtalálása és megértése, csak és csakis önmagamon keresztül lehetséges. Nem fogom egy könyvtárban megtalálni a titkos leírást, az útikalauzt, a használati útmutatót ahhoz a kifejezéshez, ami mára már sajnos szintén közhellyé degradálódott…fedezd fel és ismerd meg önmagadat. Erről nem írtak könyvet, és nem is fognak. Mert ez leírhatatlan. Ez nem egy verbális szöveg, nem egy begyakorolható önképzési gyakorlat. Ez egy belső utazás. Egy állandó belső kontaktus, egy belső kommunikáció sugalmakon, intuíciókon, álmokon, testenkívüli élményeken, telepatikus érzékeléseken keresztül. Egyénre szabottan. Ez nem más, mint az ember és az értelem kapcsolata. Az ember és az érzelmek kapcsolata.
És, visszakanyarodva az eredeti témához, ami a születésben résztvevő személyek számát tekinti...apa, anya, gyermek…most már látható, hogy miért említem ugyanazon a szinten a gyermeket is.
Ha pedig ezt a lélek szintjéről nézem, akkor meg majdnem, magasabb létezési szintre is kellene emelnem a gyermeket.

Minden újszülött egy Mester. Egy öntudatlan Mester. Egy vak, süket, néma, béna Mester. Még nincs itt teljesen. Épp csak átcsöppent ebbe a világba. A puszta jelenléte, a puszta létezése teljeskörű figyelmet kíván a szüleitől. Olyan feladatokat hoz magával a szüleinek, amikre ők még a legszélesebb körű felkészítés mellett is, de lehet hogy beavatatlanok lesznek. Érheti őket olyan élethelyzet, amiben nincsen gyakorlatuk, és ott azonnal kell improvizálniuk, a legjobbat kihozni magukból. Talán nem is kevés ilyen helyzet van.
Teljes türelem, teljes odaadás, teljes önfeláldozás, teljes figyelem összpontosítás, teljes  törődés kell egy gyermekhez. Egy anyának, vagy annak a személynek, aki az újszülött gondozását végzi, szinte teljesen fel kell adnia az addigi életvitelét arra az időre, míg a gyermeke telejesen vagy részlegesen magatehetetlen. Fókuszált öntudat kell ehhez. Egy állandó jelenlét! Mind fizikailag, és mind spirituálisan. És a kapcsolat akkor a teljes, ha emellett az önfelejtésbe  időlegesen belemerült újszülöttel, az anya a lelkével van együtt. A lelkével van jelen melette. Ezt úgy hívják, hogy lélekjelenlét. És nem csak egy rövid percig tartó lélekjelenlét. Hanem egy hosszú, tudatos és erőteljes lélekjelenlét. Mert egy újszülöttel, egy újszülöttnek álcázott Mesterrel csak a lélek nyelvén lehet kommunikálni. Beleérzésekkel, megérzésekkel. Telepátiával. Azonosulnia kell az anyának a gyermekével.  Eggyé kell válnia vele, hogy megértse. Ezt a titkot csak ők ismerik. Egy anya és a gyermeke. Ezt a nyelvet, csak ők beszélik.

A szellem nem foglalja el helyét a testel egyidejüleg ebben a világban. Az újszülöttek koponyája még nyitott, így a tobozmirigy környékén tartózkodó szellem szabad ki- és bejárással rendelkezik pár napig. Addig míg a kutacs a koponyán nyitva van, illetve nagyon képlékeny. Ezért alszanak olyan sokat az újszülöttek és a kisbabák, mert egyszerűen… még  nincsenek ott. A szellem ki-be  jár a testükből és készíti magának elő, immár a földi világot. Ezért nincs beszéd, nincs kommunikáció, illetve  alig… legalább is az a fajta, amit mi annak tekintünk. A szellem teljesen másképp beszél. Mi ezt telepátiának hívjuk.

Ugyan ki és mi tudná ekkora és ilyen erejű feladatokat magával hozni, ki vagy mi más tudna egy ilyen emberi megnyilvánulás felé terelni egy másik embert…mint egy Mester!? Ki tudná ezt kihozni egy emberből, aki addig talán csak egy teljesen átlagos, monoton, közhelyektől túlzsúfolt életet élt. Ki tudná ezeket a legmélyeb és egyben legmagasztosabb emberi megnyílvánulásokat ilyen szelídséggel és önmagától értetődően a felszínre csalogatni másból? Csak egy Mester! Mégha öntudatlan is.
És másrészről, ki tudna ezeknek a feladatoknak, ezeknek az emberi erőfeszítéseknek, fizikai és értelmi, érzelmi, spirituális kihívásoknak eleget tenni, ki tudna ekkor áldozatokat kivirágoztatni magából, ki tudna ezzel a kihívással szembe nézni…mint egy Mester! És itt van a legfontosabb kapcsolódási pont lélek és lélek között a mi világunkban, amit most élünk. Ez az egyik legtisztább beavatás, ez az egyik legmélyebbről feltörő isteni megnyílvánulás az emberben, amikor az egyik lélek előhívja a másikból a Mestert! Minden anya, az aki magától értetődően eleget tesz a fent felsoroltaknak, mind Mesterré válhat. És jó esetben…azzá is válik. Anyának lenni nem csak feladat, hanem ajándék. Egy evolúciós ajándék. Erre éretté kell válni több létsíkon is együttvéve. Nőnek születni ebből a megközelítésből, nőnek lenni és majd anyává válni nagyobb feladat, mint férfinak lenni. Erre mi, férfiak még nem vagyunk érettek karmikus szemszögből. Egyszerűen, még nem tartunk ott…

Persze, ez nem jelenti azt, hogy ez a Mesterré avatás kivétel nélkül megtörténik. És ha meg is történik, nem biztos, hogy örökké tart. Nem garantált, hogy az anya képes megtartani magát ebben az állpotban egy életen át. Előfordulhat, hogy visszahullik a “normálisba”.
Nem minden nőnek karmája az, hogy anyává váljék. Ennek ellenére ez mégis megtörténhet velük úgy, hogy lelkiekben még nem felkészültek erre. Egyszerűen karmikus ciklusuk nem tart abban a stádiumban, hogy erre érettek legyenek. Az emberi életre szűkített tudatvilág azonban azt üvölti számára, hogy szülnöd kell, szülnöd kell! A biológia ösztön nem ismer semmilyen kompromisszumot és semmilyen megalkuvást. És a társadalmi tradíció emellé az ösztönszerű kényszerítés mellé társulva eltakarja a józan ész érveit.

És így ez az ajándék sorscsapássá válhat az életünkben. A szülökében. De már nem csak az ő életükben, hanem a gyermekükében is. Mivel az anya nem válik Mesterré. Így lényegesen alacsonyabb értelmi létszintről kiindulva neveli gyermekét. Aki így szintén elveszti esélyét arra, hogy megőrizze magával hozott tisztaságát és potenciális intelligenciáját. Mégtovább menve pedig, egy ilyen helyzet azt is feltételezi, hogy a férfi, aki ebben a kapcsolatban élt, szintén nem volt érett az apaságra. Mert nem vette észre tudatosan, hogy sem ő maga, sem pedig  gyermekének az anyja nem kész még erre a sorsfeladatra. Egyszerűen, nem értette ő maga sem, hogy mi az, amit felvállal.
Ezért veszélyes vakon követni tradíciókat, amit a társadalmunk diktál nekünk. Ezért veszélyes puszta ösztönből áradó kényszerből olyan lépésre elszánnunk magunkat, ami mindinkább isteni megnyílvánulásokat kér tőlünk, emberektől.
Ezekben a családokban alakul ki az a fajta hierarchia, ami teljesen megnyomoríthatja egy ember belső világát gyermekkorában.

Egyetlen gyermek sem alattavalója szüleinek. Csak azért, mert teljesen kiszolgáltatott a világnak, az nem jelenti azt, hogy kevesebb lenne. Mindössze csak kevesebbet tud még. Időre van szüksége.A társadalmunkat felnőttek alkották. Felnőttek teremtik újra és újra minden nap. Legalabbis ezt a kifejezést használják magukra. Felnőtt.
Hát, testben fizikailag biztos így van. Spirituálisan kétlem. Nem kívánok végigmenni azon dolgok felemlítésén, amit mindennap láthatunk vagy érezhetünk a bőrünkön a demokráciának hívott rabszolga rendszerünkben. Még csak felsorolás jelleggel sem. Ezzel mindenki tisztában van vagy hallgatólagosan beleegyezve, vagy pedig egy életen átt belül forrongva és végül kiégve beletörődve.
Ezt az állandó hazugságtól és erőszaktól túlcsorduló társadalmat mi építettük. Felnőttek. Apák, anyák, szülők, nevelők. Mi. Tehát valami meglehetősen el van szúrva a nevelésünkben. Valami elég erősen és egyértelműen félre csúszott és kisiklott alattunk. Valami…elveszett útközben. És azt is tudom, hogy mi az. A néma Mester, ahogy megszülettünk. Az értelem tűnt el belőlünk. Olyan társadalmi rendszert alakítottunk ki pénz és hierarchikus alapokon, ami maximum a mikro közösségünk, a családunk  érdekeit teszi előtérbe és egyetlenné. Ha kell, mások kárára is. Semmit sem kímélve. És senkit. Sem mások gyermekeit, sem mások szüleit. Sem mások testvéreit. Csak nekünk legyen jó és biztonságos. Csak nekünk legyen több és mégtöbb.

A mérgezés mindenképpen gyermekkorban történik.
Pár éves koráig a gyermek sokkal többet kommunikál az auráján keresztül, mint verbálisan. A szavak mögötti tartalmat többnyire nem is érti. És ha az magyarázatra szorul, mire a szülő bármilyen okfejtéssel is állna elő, addigra már telepatikusan rég elérkezett hozzá az információ a szülője auráján keresztül. A szülő koncentrálása közben az adott téma megjelenik az aurájában, a kisugárzásában, és azt a gyermek konvertálja magának. Benyomásra tesz szert. A lélek pedig az adott életkarmájától függően elraktároz minden információt hol a tudatalattiba, hol pedig a tudatos tudatba. E kettő megfoghatatlan keveréke kezdi el alakítani a gyermek személyiségét.
És ez a fajta áramlás állandóan ott van. Nem lehet kikapcsolni. A gyermek nem tud róla, mert számára ez a természetes. Születése óta így kommunikál és így kommunikálnak vele. A szülő pedig azért nem tud róla, mert ő már nem így kommunikál. Másképp, inkább verbálisan. És azt is felületesen, a szavak tiszta jelentésének ismerete és teljes értelmi és érzelmi tartalma nélkül.
Ezért nevetséges próbálkozás például a szülők részéről, az a kísérlet, hogy – ne a gyerek előtt veszekedjünk – indulat és harag hullámait eltitkolják. Előbb ott van az,mint magára a konfliktusra sor kerülne. Már rég ott hordják a kisugárzásukban napokkal, de talán hetekkel is előtte. Vagy ami mégrosszabb…állandóan.

Ha ez a sokk még nem töri át teljsen a gyermek védelmi vonalát, akkor azt majd megteszi az iskola. A magunkkal hozott szabadság mészárszéke. A magunkkal hozott tehetség temetője. Az első uniformizáló kiképzőtábor. Ahol adófizetőket, polgárokat, munkásokat, biorobotokat, eszközöket gyártanak belőlünk. Ez alól csak akkor van kivétel, ha a gyermek magával hozott tehetsége, esetleg egybevág azzal a rettentően keskeny kínálattal, amit az iskola biztosít. Akkor ott lehet, hogy sikerül a felemelkedés. Vagy, ha az a magunkal hozott tehetség és törekvés olyen erejű, ami minden gátat áttörve géniusszá emel. Máskülönben vagy behódolunk a tradicionális, hierarchikus társadalomnak, ahol szép lassan beszürkülünk. Vagy minden lelkiismeretünket mélyen elásva teljesen korruptá és megvásárolhatóvá válunk. Esetekben mindenre elszánt önző emberré, csalóvá, hazug érdekek erőszakolójává. Végső soron, még válhatunk bűnözővé, úgy megpróbálni kitörni a karámból…amire a válasz előbb utóbb a börtön lesz. Vagy egy golyó.

Annál veszélyesebb ember nincs, aki tudja, hogy mit akar csinálni ebben a világban. Számtalanszor láttam embereket úgy nyilatkozni, rezzenéstelen arccal, hogy én ezt és ezt fogom tenni, hogy “jó életem” legyen. Persze, mindegyik az anyagiakról beszélt. Mindegyik a pénzről kántált. És amikor beszéltek, a merev álarcuk mögött láttam, hogy nem fognak habozni, megalkudni ha kell, vagy másokat megtaposni akár a legkisebb pozíciós előrejutásért ebben a rendszerben. Láttam, hogy ha kell a lelkük utolsó tiszta területét is besározzák, csak felülről tudjanak nézni és beszélni másokhoz viszonyítva. Ezeknél az embereknél nincs veszélyesebb ebben a világban.
Akinek még megvan a lelki ismerete, aki még ember, akiben még van valami az értelemből és a szívből…az hezitál, tanácstalan, és maga alatt is van,  mert egyszerűen a lelke tiltakozik az ellen, amire rá van vagy rá lesz kényszerítve. Szolgává válni…

Ezt a társadalmat mi építettük. És itt neveljük azzá a gyermekeinket, amik mi magunk is vagyunk. Mert mást egyszerűen képtelenek vagyunk adni nekik. Mert az már… elveszett. Olyan mélyen ül bennünk, hogy képtelenek vagyunk a felszínre hozni. Vagy ha fel is merül valahogy, az annyira idegen képet mutat a minket körülfogó társadalomhoz képest, hogy visszarejtjük magunkba. Alig osztjuk meg egymással. Csak a panaszkodás szintjéig megyünk el, de összefogásra és közös lépésre még nem szántuk el magunkat.
Ha a család szerkezete mostani képében jólműködő és termékeny lenne, akkor nem ilyen képet mutatna a világunk. Ha az áramlás pozitív jellegű lenne, akkor a társadalmunk építő elemei, azaz mi magunk, minőségi társadalmat tudnánk építeni magunknak. Az emberekből nem tűnne el fiatal korukban az életigenlés lelki megnyílvánulása. Az oly erősen kitartana, hogy az iskolák, a média, a munkahelyek demoralizáló és átnevelő hatása és törekvése meddő maradna.
De nem így neveljük a gyermekeinket. A gyermekek alattvalóvá válnak. Függenek a szüleiktől. Mert a szülők is függenek mindentől, ami körbe veszi őket. A munkától, a pénztől, a rangtól, a főnökétől, a kocsijától, a szeretőjétől, a külalalkjától, hogy mekkora a melle, hogy mekkora  a bicepsze, hogy a szomszédnak mennyire  jól megy, a nyugtatóktól, az altatóktól, a fájdalom csillapítoktól, a kokaintól, stb. Sokáig lehetne folytatni függéseink lajstromát.

És ha ezektől függünk, akkor az azt is jelenti, hogy időt szánunk rá. Mert időt kell szánni rá. Különben nem megy, elveszítjük, lemaradunk, kiesünk.
Ezek mellett, hogy is maradhatna esély arra, hogy egy Mesterrel foglalkozzunk. Úgy, ahogy anno esetleg megtettük. Amikor talán az anya és az apa is még Mester volt. Hol van az már…!?
Pontosan átfordul a kép. Amolyan gond lesz a gyermek. Gond. Dolog, amivel foglalkozni kell. Már megint…kell! Muszáj. Mert még mindig képtelen magától élni. Kell a segítség neki.
És megjelennek az indulatok. Persze nem nyílvánosan. Csak akkor, amikor más nem látja. Amikor nem bukhatunk le a nagyvilág  kritikus szeme előtt. Megjelenik a negatív hozzáállás. Elfogy valami. Leginkább a türelem. Már nincs idő a telepátiára, nincs idő az összefonódásra. - Ő csak egy gyerek. Én vagyok a felnőtt. Én jobban tudom. Vagy úgy ahogy én akarom, vagy sehogy másképp. - Igen, eljön sok helyen ez a szakasz is. És ez egyenesen vezet a családon belüli erőszak szülő-gyermek vonatkozásához. Az első pofonhoz. Az első testi büntetéshez. És annak megannyi formájához és szintjéhez. Az akár valóban enyhe popsira való rácsapástól egészen a vadállati örjöngésen és szadizmuson át.
Amikor a szülő megüti a gyermekét, önmagát üti meg. Karmikusan elhelyez egy rovást saját magán. Az az ütés magán fog csattani egyszer. Csak nem fizikálisan, hanem addigra már transzformálódva élet-eseménybe, egy drámai pillanatba. Egy új keresztbe.

Istent nem lehet megütni.

A szálon, amin függünk ebben a világban egy pislákoló szellemmel, mi vagyunk itt, és a másik végén, ennek a mindent érző idegszálnak a másik végén maga Isten tartózkodik. Tudnod kell, hogy a két szemed közül csak az egyik a tiéd…a másik Istené.

Én nagyon sok helyen látom a gyermeki individum taposását. Könnyen felfedeztem azokat a visszatükröződéseket másokban, amik bennem is ott égtek. Hamar észrevettem azokat a reakciókat egy emberben, amiből egyből tudtam, hogy nagyjából mikor és mi történt vele, ami talán végleg kicsorbította a lelki világát. A fájdalmaink többnyire saját családunkból származnak. Az élet egy szinte elenyészően halvány sávján kívül, az életutak fájdalmai és az abból fakadó mérgezések mind gyermekkorunkból származnak. Ezeket göngyöljük, toljuk, torlaszoljuk magunk előtt, mint egy sziszifuszi munkát és próbálunk megszabadulni tőle úgy, hogy átruházzuk másra. Ami…lehetetlen. Ezekbe a fájdalmakba örökre bele lett karcolva a nevünk.
Ezt csak és csak is mi magunk vagyunk képesek meggyógyítani. Fordulhatunk ezer orvoshoz, ezer lélekgyógyászhoz, ha mi magunk nem vagyunk képesek lenyúlni lelkünk legfájdalmasabb rétegeibe és onnét felhozni a fényre, akár örökre  megnyomorodott érzelmi világgal kell, hogy leéljük életünket.
Kérem az olvasót, hogy mélyen nézzen és próbáljon megérteni valamit…

Mi ezen a Földön, ebben a világban egymás testvérei vagyunk. Egymás társai. Elválaszthatatlan kísérői egymásnak. Gyermekek vagyunk. Majd felnövünk és szülők leszünk. Aztán nagyszülők, dédszülők. Aztán egyszer, egy innét nézve sötét szobán átsétálva, újra gyermekek. És szülők és nagyszülők.
Itt ezekben a szerepekben nincs alá- és fölé rendeltség. Nincs úr és szolga. Nincs okos és ostoba. Egymásért is jövünk erre a világra, egymás által. De magunkért is. Nem az egóról beszélek, hanem az egyén szentségéről. Az énről. Az eltörölhetetlenről. Az elmoshatatlanról. Az örökről. Apa-anya-gyermek, ez mind egy. Ebben nincs elől és hátul. Nem lehet. Mert ha van, az erőszak. Még ha burkolt és rejtett is, de az. Ami az első lehetséges rést megtalálva felszínre fog törni. És a tükör eltörik…a maszk lehull.

A szülő ha nem marad Mester, akkor csak egy ösztönszerű, alap, és mindenféle különösebb erőfeszítés nélküli, szaporodási evolúciót old meg.  De semmi mást. Csak a testnek nyit utat, de a szellemnek nem. Ez nem több mint fajfenntartás, szaporodás.
Egy korábbi írásomban tárgyaltam, hogy a test születése nem egyenlő a valódi születéssel. Ezzel a szellem csak lehetőséget teremt magának, hogy az a beavatás szerű katartikus pillanat, a szellem igazai áttörése valóban megtörténjek ebben a világban. Ez harmónikus körülmények között a családban kell, hogy megtörténjen. A szülőknek kellene megszülnie gyermekének a szellemét is, ha ezt egyáltalán szavakba lehet valahogy önteni. És ehhez úgy élnie, egy olyan világot teremtenie, hogy a gyermek fejlődése, szellemi gazdagodása folyamatos és stabil legyen. Azaz a beavató Mester is ő maga legyen egy áldott napon.
De ez nem így történik. Az esetek tulnyomó többségében a szülőknek alig van közük gyermekeik igazi fejlődéséhez, és szellemi éréséhez. A test világra hozatalával egy idő után úgy érzik, megtették dolgukat. Beteljesítették emberi küldetésüket. Sikeresek és teljessé váltak ez álltal. A bennük lévő áramlás, a Forrás felé való fordulás lelassul ás megáll. Megszűnik a kapcsolat. Nem tesznek többet magukért. És így hogy is tudnának másokért, akár a saját gyermekükért is.
Amiről ők azt hiszik, hogy nevelés az inkább beáldozás a társadalom felé. Amiről azt hiszik hogy helyes út, az csak saját életüknek a kopirozása. Amiről azt hiszik, hogy feladat és eredmény, az csak saját kielégületlenségüknek kivetítése a gyermekükre.
A folytatást rábízzák a közintézményekre, bölcsőde, óvoda, iskola, munkahely. Nincs már idejük nekik sem. Visszaáll minden az eredeti kerékvágásba és a mókuskerék megy tovább.

A szellemi beavatás így karmikus erőktől vezérelve lekerült a szülőkről. Még keleten, a hagyományos buddhizmus keretein belül létezik a tudatos felkészítés a beavatásra, az igazi szellemi születésre, az eljövetelre. Ezt a szerepet a mi társadalmi struktúránkban átvette annak a  súlya. A súly, a teher, a kiszolgáltatottság. A kitaszítottság. Ez a fajta életvitel vette át a beavató Mester szerepét. Így az ifjú, ébredésre váró szellem csak asszisztál önnön beavatásánál. Passzívan érkezik el a katartikus pillanathoz, ha az egyáltalán  a felettes én által elérkezettnek nyílváníttatik az adott életben. Ehhez a katartikus pillanathoz az út csalódásokon, drámákon, szenvedésen és az elveszettség érzésén keresztül jut el a beavatott a Vaskorban.

A szellem is vérben és kínok között születik meg ebben a világban, átvitt értelemben. A beavatott csak passzívan van jelen, nem működik közre, pusztán kiszolgáltatottja az elemeknek. Szenvtelenül zuhannak rá a szférák erői, és az irány, amit a beavatás katartikus erejéből fog venni, csak a pillanatnyi lélekjelenléten fog múlni. Ez lehet a teljes idegösszeomlástól a mély depresszióig vezetően bármi, rossz esetben. Jó esetben viszont a Mesterré, az örök Mesterré való kiteljesedés útjára lép a szellem, a fénye felviláglik belül, és a világra borul. A szellem és a lélek összefonódik, a felettes én felemeli, és megnyílvánulásai az élet igazságait rejtik el minden szavába, érintésébe, ölelésébe, egész lényébe. Akkor a szellem megszületett! Ez a mai beavatás. Az Élet szó szerint rászorítja, kipaszírozza az egyénből a döbbenetes megértést, a felemelkedést. Tisztában vagyok vele, hogy kemény szavakat írtam le. De nem ujjal mutogatok vagy vádolok ezzel. Tükröt tartok. Még magamnak is. A kor szelleme  kell, hogy táplálkozzék valahonnét. És ez a gyökérszál a gyermekkorba nyúlik vissza. Onnét szívja az életképeket, a látomásokat, az életről alkotott képet…a világnézetet.
És így alakulhat ki az a világ, ahol felnőtté válva hazudunk életünk legkritikusabb és legfontosabb pillanataiban. Amikor egy magától értetődő őszinteséggel kellene viseltetnünk a másik felé.
Így válunk hazuggá, érdek orientáltá, megalkuvóvá. Így vagyunk képesek ítélkezni másokon, megalázni másokat, becsapni másokat. Így válunk önzővé, hiúvá, sértetté, jellemtelenné, és önkényessé.
És így vált ez a világ a világháborúk korává. Fegyverek, bombák, atomvillanások planétájává az Univerzumban. Így váltunk gyilkosokká. A Természeté, az állatvilágé, és végső soron Önmagunké.
Ezek a gyermekek lettek azok a felnőttek, akik olyan pénzrendszert és hierarchiát építettek ki, ahol épp csak leplezett, de egyértelmű szándékkal a cél egy, a profit, a kisemmizés, a szolgaságba döntés. Kirabolni a másikat. Aki másnak a fia-lánya, apa-anyja, nagyszülője, dédszülője, tesvére. És mindez egy tollvonással, vagy egy ravasz meghúzásával, hogy így biztosítsuk magunk és a családunk megélhetését. Elárulok egy titkot erről…ezt úgy hívják máshol, Pokol!

Talán nem kellene csodálkoznia a tisztelt nagyérdeműnek, ha a társadalom egy része a drogokba fordul. Vagy legálisan kedélyjavítókon, vagy illegálisnak hívott szereken keresztül. Miért csodálkozni ezen, miért értetlenül állni ez előtt?! A fiataloknak nincs életélménye. Nincs életérzésük. Nincs lelki örömük. Nincs eufória abban az életben, amit a társadalom kínál. Mi lenne az öröm abban, hogy rabszolga legyél egy fent felvázolt társadalomban? Egyértelmű, hogy kiutat keresnek, Életélményt és Életérzést akarnak generálni maguknak a drogokkal. Vagy az alkohollal. Mivel az is drog, ha esetleg még nem tűnt volna fel. Másvégről pedig nem meglepő az sem a számomra, hogy a vallásokba menekülnek a tömegek. A hitbe, a reménybe, az ígéretbe. Még ha vak is.
Olyan vallásokba, ami éppen megszilárdult az adott földrajzi területükön. Ami éppen, úgymond ott van kéznél.  Ahol azt hallották a “papoktól”, hogy van egy “öreg” fent, aki ha jó vagy akkor szeret, ha rossz vagy akkor megbüntet, de ha letérdelsz akkor megbocsájt. Ennyire egyszerű, csak térdelj le és megbocsájt. És ide lehet menekülni a világ elől. Ezt mondják a vallások képviselői. Ugyan azok, akik majd a politikusokkal karöltve, ha kell majd azt is mondják, hogy Isten és az Igazság nevében… a folytatást mindenki tudja.
Ezek a kiutak. Vagy behódolsz. Behódolsz a munkaterrornak. De ami még jellemzőbb kezd lenni, vagy már az is, hogy menekülsz és egyben be is hódolsz. Már lassan nincs hová lépni. Mindezek mellett…tisztelet a kivételeknek! Akik nem ismertek magukra a fenti sorokban…ők a kivételek. Ők azok, akik Mesterekké váltak a családjukban, és azt meg is tartották. Ők azok, akik valódi fénnyel ragyognak köztünk. Ők azok az Anyák, Apák, Gyermekek, akik őrzik a lángot…

A fajunkat tenyésztik. A láthatatlan “elit”, akiket mi egyszerű emberek soha nem láthatunk, soha  nem találkozunk velük. Mert kell a profit, kell még és még a hatalom. Kellenek az új adószámok, személyi számok, hitelszámok alanyai. Legyen belőlük minél több! Minél sűrübb az erdő, annál több nyersanyagot lehet majd kitermelni…és annal kevesebb is a fény az erdőben.
Kellenek a gazdasági célpontok, a fogyasztók, a logolók, a bejelentkezők, a résztvevők. Kellenek a bábok, az eszközök, a biorobotok. Kellünk! De semmi több… A mai társadalom krémjét, a felső tízezret a csőcselék alkotja. Az Istentelen és Embertelen lény, aki már nem ember, csak annak az árnyéka, annak a maszkja, olcsó hulladéka, degenerált csökevénye. Mindenféle lelkiismeret nélkül hazudnak, rabolnak, és öletnek. Azaz már nem emberek. Elfeljtették önmagukat, és az Élet értékeit. Teljes tévedésben élnek. És ehhez annyira ragaszkodnak, hogy semmit nem engednek belőle. Semmi áron. Ez, az ő hierarchiájuk. Ők teszik tönkre a családokat, ők terelik abba az irányba az egyéneket, azaz minket, ahol elérjük mi is azt a pontot, ahol egymás ellen fordulunk.

A témával kapcsolatban szeretnék érinteni még egy fontos dolgot, talán nem mindenkinek egyértelműen érthető az, hogy mit is hívok én beavatásnak. Illetve mit is hívtak az ősi világokban beavatásnak. Azokban a kultúrákban, amit a mai propaganda és a fiktív alapokon álló tudomány nagyon hibásan, primitív időknek fest le.
A beavatás a szellemi szférákkal való megismerkedést, a magasabb létsíkok összefüggéseinek megértését és megértetését célozta meg.  A láthatatlan világon tett első tapintást, az első mentális találkozást. A belső tenger felfedezését, a belül nyugvó halhatatlan szellemel való szembenézést és egybemosodást. A tudat kitágítását és olyan irányú működését, mely a beavatás pillanatától már önnfentartó módon, egy sokkal szélesebb világban élve teljesíti karmáját, járja saját ösvényét.
A beavatás a szellem születése.  A testudatból való felelmelkedés a szellem szintjére. Az ösztön világának elsüllyedése, és a tudat kiteljesedése az értelem és érzelmi létsíkok mezejére. A beavatás az első lépés a halhatatlanság felé. A beavatás az első ajtó az örökkévalóság csarnoka felé.A beavatás az Igazi emberré válás. Az élő emberré válás!

Leírom itt azt, hogy ez a beavatás miképp történt az ősi Egyiptomban. Abban a kultúrában, ami már csak egy utolsó állomása volt egy lebomló emberi értékrendnek …majdhogynem csak emléke az Aranykornak. És mi, mai emberek fennmaradt emlékműveit még mindig csodálattal szemléljük.
A beavatás szervezett keretek között folyt guruk,  Mesterek felügyelete és irányítása alatt. Ennek már csak hírmondója is alig maradt a mai világban.
A beavatottat hosszan készítették fel, egyénileg, személyre szabottan tanították és terelték a helyes irányba. Úgymond külön figyelmet szentelnek neki…foglalkoztak a lelkével. Ez a felkészítés az akkori világ minden területére  kiterjedő ismeretekkel ruházta fel a beavatandót. Ha kellett hosszú évekig akár egy egész évtizeden át készültek, tanultak. Egyetlen szent nap beteljesítése végett. Ez amúgy nem csak az egyiptomi kultúrára volt jellemző, annál még régebbi társadalmak is kimondottan hosszú időt szántak az egyén fejlesztésére.
Ez a mai világban,már sehol sincs. Talán Tibet volt ennek a fajta ősi módszernek az utolsó bástyája.

Konkrétan a beavatás napján az ifjút a piramisok erre kiépített részeibe vezették. Ott elkülönítve mindenkitől egy kisebb helységbe vitték, ahol egy 45 fokban döntött kő vagy faágyra rögzítették. Tehát félig állt, félig feküdt. Már  megvoltak a kellő tapasztalataik az akkori embernek arról, hogy ebben a pózban képes a tudat a legkönnyebben az asztrál testbe vándorolni és testenkívüli élménybe sodródni. Miután rögzítették a beavatandót, magára hagyták és elzárták a külvilágtól. A piramis belsejében hagyták a teljes sötétben, süketségében, étel és innivaló nélkül…egyedül. Maximum három napra.
Ezzel kikapcsolták nála a látást, a hangokat, a mozgást, az érintést, a táplálék bevitelt…minden alapvető kommunikációs csatornát a külvilággal. Magára utalták. Maga felé fordították. Elvették tőle minden külső zavaró tényezőt, ami elterelhette volna figyelmét…magáról. Ezzel elkerülhetetlenül szembe állították önnön belső világával. És ezzel a minden addig természetesnek véltől való elszakítottsággal …a halál állapotát szimulálták a tudatának.
A beavatott először elvesztette  időérzékét a sötétben és a süket némaságban. Ha valami maradt az csak saját hangja volt. Majd lassan elkezdte elveszíteni mérlegelő képességét és józan ítéleteit a történések felett. Végül teljesen elszakadt minden múltjától és ésszerű magyarázatától a jelen helyzetének. Egyetlen útja maradt, a felettes énnel való talákozás. A befelé tett lépés. A teljes ismeretlennel való szembesülés. Megértette, hogy az egyetlen számára megmaradt járható út, saját félelmein keresztül vezet. Azok áttörésén, azokon túllépve  és elhagyva őket, tovább haladni befelé. És ott, szembe nézni minden ember legmélyebben gyökerező és legerősebb félelmével…a halálfélelemmel. Ha ott megtörtént az áttörés, a szellem megszületett. Ha ott győzött a lélek, akkor megtörtént a bebocsájtatás. És ez, akkoriban a gondos felkészítésnek köszönhetően, megtörtént.

A felettes énnel való találkozás nem más, mint Istennel való találkozás. De ez nem egyenlő egy alakkal, egy személlyel, egy lénnyel való találkozással. Ez egészen más.

Istennel való találkozás a léleknek önmagára való rádöbbenése. Az addigi életének minden egyes apró mozzanatára ráfeszülő összefüggés-szövedék felismerése. Az ok és okozat, a miértek, a kérdések és válasszok egyidejű felmerülése és azok kielégülése,  beteljesülése, egy katartikus pillanatban. A szív és az érzelemtest egy pillanat alatt történő kifejlődése. Az értelmi, a gnosztikus égi igazság eljövetele és szétterülése a tudaton.
A beavatott a katartikus áttörés pillanatában kilépett a testéből. Tudata az asztrál tesbe központosult. Színtiszta szellemmé vált és kiszabadult egy időre a test szorításából. Rövid idő alatt, a magasabb létsíkokon tartózkodva, a szellem birodalom elementáljaival találkozva, egyetemes tudást konvertált és vett fel magának. Melyet a későbbiekben már ismét testet öltve egy Mestervizsga keretében bizonyított. Többfajta irányzat létezik a Mestervizsgák körében. Ezek az ősi civilizációk, azok szokásait és törvényeit követve alakultak ki.
Csak néhány ezek közül, amik a mai fülnek teljesen hihetetlenül fognak hangzani…

Meztelen testre tekert vizes lepedő megszárítása és felforrósítása súlyos minusz hőmérsékleti fokokban, jéghideg időjárási körülmények között, puszta gondolat-uralással. Egy szög durva és kíméletlen átverése a beavatott tenyerén…és a seb, a szövetek, a bőr,a csontozat azonnali regenerálása és maradéktalan meggyógyítása, a vérzés elállítása pár percen belül, puszta gondolat-uralással.
Egy, a helyszínen megmérgezett kisebb madár kézbevétele, ezáltal a méregtől való megtisztítása és visszahozatala az Életbe, puszta gondolat-uralással. Igen, tudom, hogy hihetetlen…ma.

A mai beavatás nem ilyen. Ma nincs előkészítés. Ma nincs Mester, aki foglalkozzon veled. Az ősi Mesterek vérvonalát szinte teljesen kiiktatták, vagy elkorcsosították. Ezáltal a beavatások ereje nem képes olyan magasságba emelni a tudatot, mint az a régi civilizációkban történt. Mivel először is sokkal mélyebbről kell ezt megkísérelnie, másodszor pedig maga a megszerzett tudás kiteljesedésének sincs akkora lehetősége, területe, hogy ott gyakorolja és aktiválja önmagát.

A szellemi erők, az Ég azonban nem adta fel az emberért való küzdelmet, és ha megfelelőnek érzik az adott egyén tudatalatti, passzív felkészültségét, akkor életébe beleplántálnak egy olyan epizódott, ahol elkerülhetetlenül találkozik a felettes énjével. Ahol a beavatás lényegi és szükséges része, a hozzá tartozó tudatállapotokkal együtt megjelenik a beavatandó emberben. Ez a találkozás nem kevésbé katartikus és mély, mint a tudatos felkészítéssel átélt élmény. Ám annak kimenetele a megfelelő tudatosság, támogatottság nélkül vagy pedig az egyén nem kiteljesülő félelemnélkülisége végett, lehet nem válik sem átütővé sem végérvényessé az életében. Mi több, az élmény megrázó ereje miatt ez hozhat egy nem kívánt fordulatot is, és az addigi személyiség összeomlásához is vezethet teljesen szélsőséges esetben. Bár erre nagyon kevés az esély.
Hisz ne feledjük el, hogy itt sem egy kierőszakolt beavatásról van szó, hanem a magasabb létsíkok leáramló erejének fogadásáról. És ezek az erők sokkal kifinomultabbak, mint amivel a mai barbár társadalmakban élő egyének találkoznak. Ezek az erők összehasonlíthatalanul tisztábbak, nemesebbek, élet-igenlőbbek, és mindenek előtt… Isteniek. Mindezek mellett kifejezetten konkrétak és elemi erejűek. A beavatás megőrizte lényegét, ami nem más…mint Isten rólad tett vallomása!

Bármilyen mélyre  viszed a tenger vize alá a levegő buborékot, az visszatalál a felszínre…bármilyen magasra viszel egy kavicsot a felhők fölé, az visszahullik a sziklák közé. Ez a Föld törvénye. Te, aki az ember vagy, bármilyen távol és messze  tévedsz a Sötétben,  egyszer visszatalálsz a Világosságra. Ez az Univerzum törvénye.