955kondoros blogja

A vad száguldó örök időben,
Lassított felvételt játszik a testem,
Visszajátszásra semmi esélyem,
Bevésettem az alakom örökre.

Imáim közt egyre több az ámen,
Életem túlságosan földhözragadt,
Hitem tartom gyöngülő inakkal,
Kőfellegek alatt fekete ómen,

Szerettem volna több lenni,jobb,hős,
Az álmaimat soha nem adni föl,
És maradni megbecsülten erős.

Nem voltam győztes,talán vesztes sem,
S mindhiába igyekeztem kitűnni,
Átlagemberek közé szürkültem.



Ny(ö)gdíjazás előtt pár nappal

Surranó Idő
fodrozódó hullámok
hátán száll tova.

Eszmélnél,de már
a holtponton átlendült
sóvár életed.

Kalapács ütés.
Pontosan a s(z)egfejre
És nem az ujjra.


Lelkem boltívén
kongó világüresség
visszhangzik egyre.

Amíg élsz vigyázd,
ne hagyd kihűlni szűdet,
gombolkozz jól be!

Ahol én álltam
az örök Időben,már
senki nem állhat.

Óriás szakajtóban,
A telihold cipója,
Fénylő repedt kérgére,
A megváltó keresztjét,
Karcolta Isten ujja.

Kiszáradt kút a lelkem,
Rozzant kávája recseg,
Nem látom tükörképem,
Szememből homok pereg,
Szám kicserepesedett,
Szívem jóra szomjúhoz,
Nagy esők,ha lennének!

Ott senki nem állhat ahol álltam!
Rögzült az Időben lelkem s létem.
Ez örökre megváltozhatatlan!
S örökre megismételhetetlen.