Ott vagyok

Olykor ott vagyok valahol, egy szituációban, vagy egy párbeszédben. Nem azért mert része vagyok, és nagyon sokszor nem is azért, mert ott akarok lenni, hanem csak mert épp így alakul. Ott vagyok, megtörténnek a szemem láttára, a fülem hallatára dolgok és én csak figyelem és látom. Objektíven. Észreveszek mintákat, értem az elhangzó mondatok mélyében húzódó, de kimondhatatlanul fájdalmas belső üzeneteket, amik általában így vagy úgy, bármi is hangozzék el hallható formában, az érzékelés szintjén ugyanazt üvöltik:

"Félek, szeretetre és odafigyelésre vágyom."

Ott vagyok. Ennyi. Megfeszülten és tehetetlenül.

Segíteni akarok. Szeretni akarok. Odafigyelni. Bátorítani, vigasztalni, támogatni, felhívni a figyelmet a dolog veszélyeire, tévútjaira. De ilyenkor, csak csendben vagyok.

Vannak hatátok, amiket másokért húzunk, amiket mások biztonságáért nem lépünk át. Ezeket csak kérdésekkel lehet megnyitni. Ha valaki megkérdez valamiről, akkor nyíltan, megértéssel, elfogadással és tisztelettel elmondom, hogy mit látok. De ritkán van ilyen.

Nehéz dolgok ezek. Nehéz batyuk, amiket csak magunk vehetünk a hátunkra. Ha mások erőltetik ránk, talán beleroppanunk.

De a csend könnyíti a batyukat. Teret ad és helyet annak, amit éppen kipakol a másik. Néha ez a legtöbb amire szükség van, amit adhatunk: csendes odafigyelés, meghallgatás.