8rigit8elle blogja

Ezt a versemet ma újraolvasva éppen úgy esett, hogy nagyrészt éreztem is, amit leírtam benne sok évvel ezelőtt. Úgyhogy arra gondoltam, hogy önreflektív gondolataimmal tűzdelve osztom meg.

Szeretlek

Reád nézek, Hozzád szólok,

És füleidbe suttogok.

Dalol, zenél ajkam hangja,

Ciripelő, lágy muzsika.

Azt susogja Neked, Szívem:

Szerelmes Beléd mindenem!

Füleim óhajtják hangod,

Epedő ajkam kér csókot!

 

Legalábbis eddig a pontig biztosan át tudom élni ezeket az érzéseket a mai napig is. Micsoda csacskaság! Mégis olyan tisztán a szívemből jövő. Nem is tudom másképp, amikor szerelmes vagyok.

A folytatás már féligazság a mai énemet illetően. Sokat megfejlődtem abból, hogy másoktól teszem függővé a jól-létem, de persze ennek az útnak még nem értem a végére.

 

Szememből hiányzik a fény,

Ha szemeid nem nézhetém!

Kezem a kezeid nélkül,

Fagyos, rideg jégcsappá hűl.

 

(Na, jó, ez mondjuk tényleg így van, ha fizikailag nézzük. Nekem állandóan hideg a kezem :D.)

 

De lelkem mindig Veled van,

Így magam mellett tudhatlak!

 

Ez a két sor pedig abszolút aktuális. Tegnap is átéltem ilyen "élményt". Megérzés, intuíció, nem tudom hogy nevezzem. Csak éreztem, hogy van valami a levegőben valakivel, aki fontos számomra. Aztán megérkezett a "magyarázat", és megértettem, hogy miért éreztem azt, amire egyébként a történések alapján semmi nem adott okot. Összekapcsolódni. Áldás és átok is egyben. Olykor Egység, máskor Kétség.

 

S szívem csakis Érted vere,

Te vagy az éltető „szere”!

Na, most ez így szerintem már akkor sem volt teljesen igaz. Másokat is szerettem, másokért is vert a szívem. Az viszont biztos, hogy Ő akkor éltetőleg hatott rám, remény volt, amit nehezen találtam máshol.

A következő sorok viszont már egyértelműen hatalmas túlzások, ha ma magamra tekintek. "De aranyos, hogy valaha ilyet gondoltam. Milyen kis csacska voltam és mennyire vak."

 

Életem valós Értelme,

Egyetlen igaz Sikere!

 

Te vagy az egész Életem,

És Mindörökké Szeretlek!

2009. nyár

Mamának

Eljött már az anyák napja,

Mit is adjak mostan Mama?

Szeretetet, boldogságot,

S egy óriás-nagy virágcsokrot.

2008. tavasz

Egy fiú és egy lány

Egy fiú, ki kedves;

Egy fiú, ki rendes.

Egy lány őt keresi,

Egy lány őt szereti.

2009. tavasz

Az unalom

Heves a szél odakint,

A házunk magába zár.

A hűs tél zúzmarát hint,

Az égből eső szitál.

Idebent fűt a kazán,

Színes izzósor fénylik.

Bennem az unalom jár,

Minden oly mattnak tűnik.

Ha olvasok egy könyvet,

De nem is tudom miért.

Hogy miről szól, nem értem,

S nem is figyelek rá én.

Ha anyumnak segítek,

A konyhában ügyködöm,

Elmém és lelkem üres.

Ellene nem küszködöm.

Számtalan ünnepi film.

Melyet TV sugároz,

És nézem is egyenkint,

De megöl az unalom.

Holnap már Szenteste van,

Csak addig kell kibírnom,

Mert minden nap ugyanaz,

Még nincs egy kis vigalom.

Hisz ott van az iskola:

Mindig csak a tanulás.

Majd otthon egy kis kaja,

MSN, fürdés, alvás.

Alig van rá alkalom,

Hogy mást tegyek helyettük,

És azért is dolgozom,

Hogy elszámoljak velük.

Ha hiányzom pár napot,

Az maga a mennyország:

Semmire sem gondolok,

Hisz kell egy kis szabadság.

Hétvégenként, amikor

A Szerelmemmel vagyok,

Soha nem unatkozok!

Élni Tőle tanulok.

Most itt vagyok, egyedül

Az ágyikómban fekve,

S unalom húrja pendül,

Soká zeng fülembe.

2009. vége

Mókus az erdőtűzben I.

Csillogott a magas égbolt,

Fénye földre ért a napnak,

Száraz avar felett gyémánt

Sugarú cseppek ragyogtak.

Kicsi mókus ült az ágon,

Szertenézett a lombok közt,

Ide-oda ugrándozott

Még pici lába kitörött.

Egyre-egyre tűzött a nap,

Forrók lettek a vízcseppek,

Majd aranyparázs ragyogott

Alattuk, a pázsit felett.

Szegény kicsi mókuska várt,

Nem tudta, hogy mit is tegyen,

A tűz egyre csak lobogott,

Így nem menekülhetett meg.

Tudva vesztét döcögött el,

Átölelte pici makkját,

Behunyta a szemét lassan

És szép jó éjszakát kívánt.

Arra járt az erdő baglya,

Észrevette odújában,

Odarepült, felkeltette,

S megfogta a két markában.

Odakünn az erdő szélén,

Hol a tisztáson ürge ült,

S a kis pataknak hűs a vize,

Ott a bagoly földre repült.

Kicsi mókus nagy lihegve

Megköszönte ezt a tettet,

Még a bagoly kötötte lábát,

A mókuska pihengetett.

Nosza, arra járt a róka,

Lompos farkát megégette,

A kicsinyeit oltalmában,

Maga alatt vezetgette.

-Héj, te bagoly, segíts nekem,

Hisz büszkeségem oda van.

-Gyere róka, egyet se félj!

Majd bekötözöm én magam.

Kis mókusunk megmenekült,

És a róka is gyógyulgat,

A büszke, hős baglyunk elszállt,

Az erdőt nézik a vadak.

Majd tavaszodván az erdő

Zöldül, mint az üde, friss fű,

Pici virág színesíti,

Újra hallik a hegedű.

2010. nyár