8rigit8elle blogja

Néhány versem leíró jellegű. Mint egy fénykép, vagy egy videófelvétel, őrzi az emlékek részleteit. Némelyik már kicsit poros, kicsit kopott, kicsit elmosódott. Némelyik szakadozott filmként vetíti emlékeimbe a történteket. De hű lenyomatai annak, amiket átéltem magam, vagy másokkal együtt.

Korábban is töltöttem már fel ilyen emlékőrző verseket, ezeket itt találjátok:

- https://blog.poet.hu/8rigit8elle/a-polly-tortenete

- https://blog.poet.hu/8rigit8elle/az-elso-randik-emlekkepei

- https://blog.poet.hu/8rigit8elle/nyaron-ismertem-meg-tortenet-emlek

 

Ezúttal egy különleges este történetét osztom meg:

 

Elvittél vacsorázni

Ültem a gép előtt némán,

És közben hangodat hallám:

„Hány óra van?”

„Öt körül jár.”

„Fürödjünk lassan.”

S ültünk tovább.

Majd úgy fél óra múltával:

„No, akkor megfürdesz gyorsan?”

Csodálkoztam.

- Korán van még –

De indultam,

Hogy megfürdjék.

Vizes testem megtöröltem,

Pizsamámat felöltöttem.

Hajat mostam,

Kifésültem,

S hogy kész voltam,

Eléd léptem.

De azon nyomban rám szóltál:

„Héj, hohó, öltözz gyorsan át!”

„Tessék? Miért?”

„Csak öltözz át!”

„De hát miért?”

„Vedd a ruhád!”

Felmentem és átöltöztem,

Megfürödtél még végeztem.

„Szárítsd hajad!”

Szóltál hozzám,

Míg Te Magad

Veszed ruhád.

Hajam száraz, jössz le ingben,

Hová megyünk, már sejtettem.

Elkészültünk,

Elindultunk,

Beszélgettünk,

Úton voltunk.

Izgalmamban csacsogott szám,

Összehordtam mindent kukán.

Kis falukon

Autóztunk,

Sötét úton

Kocsikáztunk.

Átléptük a megyehatárt,

De még mindig mentünk tovább.

Alsópetény,

Hármaskönyv várt

Az út szélén

Lassan megállsz.

Kiszállunk és kedves hangod

Ünnepli e hat hónapot.

Úgy éreztem,

Úgy, úgy tudtam,

Téged néztem

És ragyogtam.

Beléptünk a fogadóba,

Beültünk egy kis sarokba.

Italt kértünk

És egy tálat,

Élt érettünk

Minden falat.

Úgy éreztem otthon vagyok,

Nyugodt, békés hangulat volt.

Csak ültem ott

S figyeltelek,

Szemem csillog:

• Hogy szeretlek! –

Egy felejthetetlen este,

Az égre szerelmünk festve.

Horizonton

Kékeslila,

Ott magason

Éj csillaga.

Csodálatos volt az Veled,

Kocsiból néztünk az eget,

Mosolyogtam,

És emlékszem:

Ott ragyogtam,

Ott, Melletted.

Köszönöm e varázslatot,

Melytől még most is mosolygok,

S habár messze,

De ragyogok,

Szemem fénye

Neked csillog.

S sötét rideg éjjeleken

Találsz egy csillagot ott, fenn.

Ha hiány ver

Csak nézz felé,

S tudd: Szeretlek

Mindörökké!

2009. ősz

Szeress még!

Ragyogó napsütéses idő volt,

Amikor leszálltam a vonatról.

Elindultam egy ismeretlen felé,

Szívem kalapált, ahogy közeledé.

Az a szűk folyosó két vonat közt…

A lelkembe nyugtalanság költözött.

Gyors lépteimnek hangját hallottam csak,

Az embertömeg köröttem zsibonghat…

Nem hallottam mások baját, gondját.

Nem hallottam gyerekek sírását.

Elvakított valami idegen szép,

Mikor sietve közeledtem Feléd.

Izgatottan fürkésztem szememmel,

És kíváncsian tekintetemmel.

Minden olyan egyforma unalmas volt,

Mégis volt egy ismeretlen alak ott.

Megláttalak, szemedbe néztem,

Hozzám szóltál, s Beléd szerettem.

Minden olyan gyönyörű szép,

Amikor ránk ragyog az ég.

Szeress még!

És teltek a napok, hosszú hetek,

Melletted csillogtam, és csak Neked.

Mikor nem voltam Veled hiányoztál,

Lelkembe üresség, szemembe könny szállt.

De akárhányszor feltűntél nekem,

Én repültem magas fellegekben.

Te fogtad kezem és repültél velem,

Szánk egybeforrt s mindent elfeledtetett.

Ha szemedbe néztem lángolt szívem,

És szemed csillogása felperzselt.

Ahogy hozzám értél nem volt a világ,

Csak Te voltál és én, meg egy puha ágy.

Ott voltál, mikor szükségem volt Rád,

Szoros öleléseddel nyugtattál.

Karodban mindig biztonságban voltam,

A szavaidtól mindig elolvadtam.

Megláttalak, szemedbe néztem,

Hozzám szóltál, s Beléd szerettem.

Minden olyan gyönyörű szép,

Amikor ránk ragyog az ég.

Szeress még!

Megismertelek, s jónak látszottál.

Megértéseddel bizalmat adtál.

Tanúsítottad a hűséged azzal,

Hogy velem voltál, mikor nagy volt a baj.

A könnyeid bebizonyították

Szívednek erős ragaszkodását.

Imádtam Benned ragyogó mosolyod,

Szerettem mélyen kényeztető hangod.

Ha férfias felsőtested láttam,

Egy pillanat alatt bevadultam.

Romantikus lelked mélyen érintett,

Szerelmem Irántad csak növekedett.

Türelmes természeted tisztelet,

És megbecsülés alapjává lett.

Őszinte szavaid mindig köszöntem,

És áldottam a sorsot, hogy ismerlek.

Megláttalak, szemedbe néztem,

Hozzám szóltál, s Beléd szerettem.

Minden olyan gyönyörű szép,

Amikor ránk ragyog az ég.

Szeress még!

De egy kis idő eltelte után,

Valami megváltozott köztünk ám.

Egy ideig tudomásul sem vettem,

De aztán megijedtem, félni kezdtem.

Úgy éreztem harcolnom kell Érted,

Láttatnom, hogy mennyire szeretlek.

Írtam sok-sok verset, küldtem dalokat,

És hiába vártam, nem jött viszonzat.

Ha mégis, ott volt benne a kényszer,

És e szörnyű érzés sarkallt egyre.

Már mindennaposak voltak a bókok,

De nem kaptam vissza és ez fájt nagyon.

Félelmemmel meg is bántottalak,

Mert nem éreztem azt, hogy őszinte vagy.

Mosolyodból hiányzott a varázslat.

Megláttalak, szemedbe néztem,

Hozzám szóltál, s Beléd szerettem.

Minden olyan gyönyörű szép,

Amikor ránk ragyog az ég.

Kérlek, szeress még!

Szemedből kihulltak a csillagok,

Ajkad hallgatott, semmit nem mondott.

Történt valami kettőnk között, érzem.

Hogy kijavítsam megoldást kerestem.

Gondoltam naivan, hogy megleplek,

És mire hazaérsz, Nálad leszek.

Láttam boldog arcodat magam előtt,

Így biztatám szívemet kapjon erőt.

De álmom összetört, s látnom kellett

Arcodon a bosszús, rideg jelet.

Már akkor haza kellett volna jönnöm,

De nem tudtam, hogy lelkem összetöröd!

Számomra Te voltál az Életem,

S kiderült, én vendég vagyok Neked,

Aki olykor-olykor betoppan Hozzád,

S szólnia kell, mert különben gondot ád.

Megláttalak, szemedbe néztem,

Hozzám szóltál, s Beléd szerettem.

Minden olyan gyönyörű szép,

Amikor ránk ragyog az ég.

Kérlek, szeress még!

Nem figyelsz rám, megalázol, nevetsz.

Szerinted mindez hogy esik nekem?

Azt mondtad komoly kapcsolatot akarsz,

S azzal viccelsz, hogy elkötteted Magad.

Azt mondod ne legyek olyan komoly,

De ha én viccelnék, hol a humor?

Már magam sem tudom, hogy ismerlek-e,

Csak azt, hogy Te vagy szívem egy szerelme.

Szeretném tudni ki vagy valóban,

Megismerni gondolataidat.

De néha szótlanságba temetkezel,

Akkor is ha kérdezlek, Te nem felelsz.

És ha mégis? Te csak nevetsz rajta…

Akkor is, ha nem vicces a téma.

Mert talán kínosnak érzed a kérdést,

S őszinteség helyett inkább nevettél.

Megláttalak, szemedbe néztem,

Hozzám szóltál, s Beléd szerettem.

Minden olyan gyönyörű szép,

Amikor ránk ragyog az ég.

Kérlek, szeress még!

Csak tudnám miért teszed ezt velem?

S csak tudnám nekem mit kéne tennem?

Mert úgy érzem, hogy kifogytam a szavakból,

Kifogytam a bizonyító gondolatból.

Úgy érzem erőm is elhagyott engem,

És még ha lenne is egy új ötletem,

Már nem tudnám megtenni, mert gyönge vagyok…

Nem tehetek hát mást, mint várok és várok.

Értsd meg kérlek: többet nem tudok tenni,

Mostantól Neked kell bizonyítani.

Csak egyben vagyok nagyon, de nagyon biztos,

Hogy számomra ki az és mi az egy fontos:

Egy Életem, egy Kincsem van a földön,

És ezer álmom van egy Életemről.

Élet, Kincs, Álom: Te nekem ezt jelented.

Szívem nem éli túl, ha nem marad Veled!

Megláttalak, szemedbe néztem,

Hozzám szóltál, s Beléd szerettem.

Minden olyan gyönyörű szép,

Amikor ránk ragyog az ég.

Hát könyörgöm! Szeress még!

2009. ősz

Nyáron ismertem meg

D. K. Ez volt a neve,

A srácnak, kit nyáron ismertem meg.

Még nem tudtam és nem is sejtettem,

Mi lesz majd ennek a legvége.

Csak úgy elkezdtem vele beszélni,

Mintha rég ismerném.

Teltek a napok és egyre közelebb

Kerültünk egy bizonyos ponthoz:

A szerelem és a barátság határpontjához.

Ő a kedvemben járt, furcsákat kérdezett.

Egymást megvédtük, s ő segített nekem.

Fájt neki az, mivel engem megbántott,

S a végén eltalálta a legjobb pillanatot.

Jókat szórakoztunk, viccelődtünk együtt,

Még a vonaton rákérdeztünk.

„Mondd ki, mondd már ki!”- hangzott.

„Mondd már ki!”, s mi: „Mit, de mit?”

„Mondd ki, hogy szereted!”- hallatszott.

E sorsdöntő pillanat után elpirult,

Majd arcát kezébe temetve hallgatott.

Bármit mondtam: „Igaz ez K.?”

Csak ült vérvörösen, de választ nem adá.

„Nem baj, ha igaz!”- mondtam neki aztán.

És mély csönd volt.

Hogy leplezze igazunk: „Vááá!”

De hiába volt minden,

Mi tudtuk, hogy mi ez.

Vége lett a tábornak.

Eltelt két hosszú hónap.

Közben én törtem a fejem:

„Mi is legyen ezzel?”

A végén az e-mail-t választottam,

S leírtam mit érzek.

De a válasz ez lett:

„Maradjunk csak barátok, szerintem!”

Azt hiszem e mondatot soha nem értem meg!

Két hónap eltelte után

Rájöttem, felesleges a várakozás,

S a karkötőt, melyet egykor ő kapcsolt be,

Saját kezemmel kapcsoltam szét, s újra be.

De ennek a reménytelen szerelemnek,

Legalább hamar lett vége.

2007. ősz

Régen volt már, de ha jól emlékszem, akkor ezt magamnak írtam...

Igen... akkor még nem nagyon voltunk barátok magammal :D.

Ma már az ellenségemnek sem kívánnék ilyesmit! Magamnak meg pláne! ;)

Szeretet van <3

Átok

Háború közelgett.

Oly régóta éreztem ezt.

S kitör megállíthatatlanul.

Tőr forog a csatamezőn,

Szívekből vér tódul

Pirosan fénylőn.

Mit tettél ember?

Te okoztad ezt!

Mire volt ez jó?

E tett öngyilkoló.

Most hát vess magadra!

Szenvedj, fájjon haragja!

Tépje szíved, marja lelked,

Úgy, ahogy azt mással tetted!

Kezet nyújtott, békét adott,

De kezét nem kérted,

Békéjét elítélted.

Hát legyen mindened halott!

Ily kegyetlen hogy lehet,

Ki boldogságot hirdet?

A sebek bekötése helyett,

Hagyta vérezni azokat.

Semmi embertársi érzés,

Fájó halálhörgés

Kegyetlen szenvedést hallat.

Mit tettél ember?

Mire volt ez jó?

Szenvedj hát! Fájjon!

Tépjen Isten haragja,

Szakítson szíveden sebet

Éles, magas szikla,

Lelked égesse pokol,

Életed fagyjon meg.

Átok üljön örökké

Nyomorult fejeden!

2009. ősz

Amikor ezt a versem újraolvastam hosszú évek után, hát andalító volt... addig, amíg el nem értem egy kritikus sorig. Esküszöm többször el kellett olvasnom, hogy tényleg azt írtam-e oda, amit... De tényleg.

Persze... ha belegondolok, akkor igen, akkoriban nagyon szűk volt a szemléletmódom és fókuszom is. Azóta változtam én is és változott a világ is azt hiszem.

Vagy talán a világ nem is változott? Talán a világ mindig is ilyen volt, csak korábban titokban? Lássuk miért is elmélkedek erről.

Előbb jöjjön az andalítás:

A szó

Létezik egy szó, amelynél szebb nincsen,

Mely ha elhangzik, virág nő a réten,

A madarak kedvesen énekelnek,

A szürke felhők báránybőrt öltenek.

A Nap fényesebben ragyog az égen,

A Hold világít e langyos éjjelen,

A hullócsillagok kavalkádja fent

Megmutatja, hogy e szó valóbban szent.

Mint mosolygó, kis, gyermeki játsziság,

Csengése ilyen nagy csodálatosság;

Lejtése, mint egy gyönyörű varázslat,

E pompás érzést semmi fel nem múlhat.

Jelentése egészen mélyreható,

E szó érzése mindent felülmúló,

Így kimondása nem egyszerű dolog,

Csak akkor, ha a szív őszintén dobog.

Ha már nem látod az erdőtől a fát,

Ha nem keresed mindenben a hibát,

Ha a denevér is pillangóvá vált,

És ha hű szíved hevesen kalimpál,

Az élet legértékesebbjét érzed,

Amely nélkül az ember nem létezhet!

És ezt fedi a világ legszebb szava,

 

Ugye, hogy milyen csodálatos? De szóljatok, ha elfogult vagyok önmagamat illetően!

Mindenesetre, ahogy ezeket olvastam így szép sorban bennem felmerült az érzés: a várakozásé. Várakoztam, izgultam, mikor jön végre ez a bizonyos szó, mert tudom mi lesz a vége, tudom melyik ez a szó, de ott kell lennie valahol, és még mindig nincs. Juj, de izgi, meddig lehet ezt még fokozni!?

Aztán jól pofára estem a következő sortól:

 

Melyet egyik nem a másiknak monda.

Na, paff! Most komolyan? Tényleg csak erről szól ez a szó? Tényleg csak ellenkező neműek mondhatják ezt a szót egymásnak, és tényleg csak akkor használjuk, ha szerelemről van szó? A családokban nem hangozhat el szülők és gyerekek közt? A barátságokban nem megengedett? És az állatainknak sem mondhatjuk?

Minden illúzióm szertefoszlott ettől az egy sortól. De én aztán át nem írom... Legyen itt ez is, mint lenyomat arról, hogy ki és milyen voltam valaha. :)

Nem feledem a végét sem, és bár itt, a folytatásban értelmet nyer az a kiborító sor, azért én mégsem értek egyet fiatal önmagammal. Hát szeretettel mindenkinek:

 

S onnantól minden átértékelődik,

Mert e szó csillaga izzva felfénylik,

Elcsattan e szép varázsszó bélyege,

S felgyullad a szerelem forró tüze.

Nem minden szó jelent ily nagyon sokat,

De ez az egy mindennél többet mondhat,

Így elmondom végre miről verselek,

És ezzel üzenem: SZERETLEK!

2009. ősz