8rigit8elle blogja

Az elfogadás nem csak egy szó, vagy fogalom kell legyen, amit az ember használ, mert jól hangzik. A valódi elfogadás felelősséggel jár. Ha kimondjuk, abban többnek kell lennie, mint

pusztán egy kijelentés. Mert az elfogadás vagy annak hiánya ott lesz minden megnyilvánulásunkban.

Az elfogadás egy mély érzés. Szeretettel táplált, tisztelettel és tapintattal átitatott. És mint érzés, az elfogadás képes magához ölelni azt, amit elfogad.

Az elfogadás egyfajta tudatosság is arról, hogy mitől és miért fogadható el egy adott ember, tény, dolog. Az elfogadás képes kérdezni, figyelni és hallani, mert benne kell lennie a

megértésnek. Annak, amikor az ember valóban ÉRTI, hogy mi az amit elfogad. Érti annak a mélységeit, a működését, a hátterét. Érti az adott dolog valóságát.

Az igazi elfogadás validál.

Olykor ott vagyok valahol, egy szituációban, vagy egy párbeszédben. Nem azért mert része vagyok, és nagyon sokszor nem is azért, mert ott akarok lenni, hanem csak mert épp így alakul. Ott vagyok, megtörténnek a szemem láttára, a fülem hallatára dolgok és én csak figyelem és látom. Objektíven. Észreveszek mintákat, értem az elhangzó mondatok mélyében húzódó, de kimondhatatlanul fájdalmas belső üzeneteket, amik általában így vagy úgy, bármi is hangozzék el hallható formában, az érzékelés szintjén ugyanazt üvöltik:

"Félek, szeretetre és odafigyelésre vágyom."

Ott vagyok. Ennyi. Megfeszülten és tehetetlenül.

Segíteni akarok. Szeretni akarok. Odafigyelni. Bátorítani, vigasztalni, támogatni, felhívni a figyelmet a dolog veszélyeire, tévútjaira. De ilyenkor, csak csendben vagyok.

Vannak hatátok, amiket másokért húzunk, amiket mások biztonságáért nem lépünk át. Ezeket csak kérdésekkel lehet megnyitni. Ha valaki megkérdez valamiről, akkor nyíltan, megértéssel, elfogadással és tisztelettel elmondom, hogy mit látok. De ritkán van ilyen.

Nehéz dolgok ezek. Nehéz batyuk, amiket csak magunk vehetünk a hátunkra. Ha mások erőltetik ránk, talán beleroppanunk.

De a csend könnyíti a batyukat. Teret ad és helyet annak, amit éppen kipakol a másik. Néha ez a legtöbb amire szükség van, amit adhatunk: csendes odafigyelés, meghallgatás.

Találkozásainkkor ajtót nyithatunk egymás felé.

Aztán dönthetünk úgy, hogy belépünk egy közös térbe...

Kicsit később már beengedhetjük egymást magunkhoz...

Néha egy életre nyitva maradnak egymás felé az ajtóink.

De vannak olyan találkozások, amikor a közös séták a közös térben és az egymásnál töltött idő ráébreszt minket valamire, ami azt sugallja, hogy most be kell csukni azt az ajtót, amit egymás felé nyitottunk. Döntünk, zárunk.

Aztán olykor újra nyitunk... Talán kiváncsiságból, talán reményből, talán csak mert valami fontos elmaradt...

Néha az újranyitás már egy életre szól.

De vannak pillanatok, vannak történetek, amikor az újra kinyíló ajtókból csak a reményekkel teli reményletelenség fénye szűrődik a közös térbe... Ilyenkor az ajtó egyszerűen magától bezárul... Közted és a másik közt... Az utolsó mondatok elhalnak... Fájdalmasan szimbolikus, amikor ez szó szerint megtörténik.

Tudom, hogy már megint a kommunikáció. És nem vagyok szakember. A leírtak az én saját meglátásaim, gondolataim a témában. De nekem ez úgy tűnik be van akadva.

Mindig is fontos volt. Már egész fiatalon is meg akartam kérdezni, meg akartam beszélni dolgokat mindenkitől, mindenkivel.

Akkor még sokkal félénkebb voltam, csak az elviselhetetlenül feszítő témákat mertem felhozni az érintetteknek, és azokat is minimum hónapokig, de volt, hogy évekig görgettem.

Ha visszatekintek a tegnapi napomra (*januárban) , akkor össze sem tudom magam hasonlítani a régi rettegő, fogszorítva görcsölő önmagammal, aki alig hallható, rebegő hangon, rettegéssel mindenében tudott csak mások elé állni, ha valami zavar volt benne, amit tisztázni kellett a lelki nyugalmához.

Most három teljes napot sem vártam ki, hogy előhozakodjak valamivel, ami elbizonytalanított. És ettől rettentően elégedett vagyok magammal, mert ki tudtam mondani, ami bennem van, és megkérdeztem, amit meg akartam ahelyett, hogy tovább mérgezem magam azzal, hogy kattogok és elméleteket gyártok. Hajlamos vagyok rá sajnos, de ezen is dolgozom.

Visszatérve. A kommunikáció sosem könnyű. Pláne nem, ha a téma sem egyszerű. És bár a legelső a felismerés, hogy kommunikáció nélkül minden csak félremegy, ez a tudatos "kommunikálni fontos" érzés, vagy igény még nem elég ahhoz, hogy az önkifejezés jól is menjen egy éles helyzetben.

A legnehezebb talán az, hogy kölcsönös figyelmet tudjunk tartani, miközben zakatolnak a bennünk felmerülő gondolatok, vélemények, stb. Meg kell halljuk a másikat a belső "zajainkon", "üvöltéseinken" túl. Csak így van értelme, mert így érthetjük meg és jól egymást. El kell engednünk azt, hogy mi mit gondolunk abból ítélve, amit mond. Vagyis el kell engednünk a saját sérelmeink és fájdalmaink ahhoz, hogy észrevegyük egymás valódi mondandóját.

Mindemellett a félelmeinket is le kell küzdenünk, ha arra vágyunk, hogy egy beszélgetéssel rendezni tudjuk a háborgó gondolatokat. Az igazán tiszta, tabumentes kommunikációhoz nem kis bátorság kell. Viszont gondoljunk csak bele...

Miközben félünk attól, hogy nem tudjuk jól megfogalmazni, ezért félreérthetnek, nagy eséllyel épp a csöndünkkel sodorjuk magunkat félreértésekbe.

Miközben attól tartunk, hogy esetleg megbántjuk a másikat, túl sokszor van az, hogy a csendünkkel marcangoljuk egymást.

Miközben azon parázunk, hogy vajon mit gondol vagy érez a másik, hány álmatlan éjszakánkba kerül és vajon hány téves gondolatot gyártunk, amivel csak mérgezzük önmagunkat?

Persze a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem sikerül minden próbálkozás. Sőt, nem elhanyagolható az sem, hogy némely emberekkel a kommunikációs próbálkozást a saját biztonságunk érdekében jobb kerülni.

De most maradjunk a biztonságos kapcsolatoknál. Tehát egy beszélgetéshez minimum két ember kell. Ha mi meg is tettük, nem biztos, hogy a másik fél képes bármire is abból, amiről itt fentebb írtam, mint szerintem lényeges tényező. Akkor sem várhatunk a másiktól többet, mint amit tapasztalunk, ha a kommunikáció fontosságának felismerése már megtörtént benne. Onnan még vannak nagynak tűnő lépések.

Én fiatalkorom óta eljutottam odáig, hogy bármiről merek beszélgetést kezdeményezni azzal, akit érint, ha valami nincs a helyén bennem. Ezt önmagamért, a lelki békémért teszem. Nem biztos, hogy mindig megfelelő szavakat találok, az sem biztos, hogy éppen akkor megtalálom őket, amikor szükségem van rájuk, de erre valóak az újratárgyalások, amikhez szabad időt kérni, vagy hagyni. Aztán ott van, hogy néha akaratlanul megbántok másokat és a legnagyobb igyekezetem, a részletes, példákkal szemléltetett magyarázataim ellenére is olykor félreértenek. Utóbbi kettőből az előbbi helyzetet jobban tudom kezelni, utóbbi viszont még nehezen megy, mert amikor félreértenek egyre gyakrabban arra kell rájönnöm, hogy valójában csak nem tudtak rám fókuszálni a bennük tolakodó gondolatoktól, érzésektől, amit abból gondolok, hogy miután már háromszor is kijavítottam a beszélgetőpartnerem téves feltételezését, negyedjére is meg van győződve arról, hogy szerinte én mit gondolok. Én tudom, hogy ez ilyenkor nem rólam szól, hanem a másik rám vetíti a saját érzéseit, viszont nekem közben a "nem figyelnek rám", " nem értenek jól" a mai divatossá vált szóhasználattal élve: triggerpontom. (De, mint egyébként minden máson is, ezen is dolgozom.)

Azt gondolom tehát, hogy a megfelelő kommunikáció kulcsa nem az, hogy tökéletes és sima ügy legyen. Mindannyian tökéletlen emberek vagyunk. És ha ezzel a szemüveggel látunk másokat és rá tudunk nézni önmagunkra is, akkor a jó szándékot érezzük majd ebben az egész "beszélgessünk" dologban. Ezzel sokkal könnyebb lesz elfogadni, ha valaki nem talál megfelelő szavakat, elnézőbbnek lenni másokkal és önmagunkkal is, amikor akaratlanul megbántjuk egymást, háttérbe szorítani a saját véleményünket és közben megérteni és úgy érteni a másikat, ahogyan ő minden birtokában lévő tudásával próbálja kifejezni minél pontosabban önmagát, és ami a legfontosabb, hogy a bizonytalanságaink feszültségétől megkönnyebbülve mehetünk tovább.

Úgyhogy szerintem a kulcs a pozitív hozzáállással megtartott kölcsönös próbálkozás.

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Az lehet, hogy nem véljük, hogy egy-egy dolog meg fog velünk történni. De én biztos vagyok benne, hogy van oka, eredete, célja, értelme. Kisebb vagy nagyobb, néha könnyebben, néha meg nehezebben látható, de valamiért megtörténik.

Na és én ezzel a miért és hogyan kutatási kényszerrel erősen meg vagyok áldva. Lehet kíváncsiság, lehet fejlődési vágy, lehet a nyugalom keresése, vagy mindhárom, de tény, hogy valamiért nem nyugszom. Néha gyorsabban, néha csak hosszú évek múlva, de eddig mindig megtaláltam a válaszokat, amiket kerestem.

Nem olyan rég egy olyan különleges dolog történt velem, ami egyszerűen megmagyarázhatatlannak és hihetetlennek tűnik. Egyetlen váratlan és hirtelen pillanat műve volt, de aztán még jól maga köré kellett vonzania mindent, amit csak tudott, hogy bebizonyítsa létezését és képes legyen maga alá gyűrni mindazt, amit az ember az eszével fel tud fogni. Olyan pillanatok voltak ezek, amik mellett nem tud csak úgy elmenni az ember, mert visszahúzza valami. Egyetlen lehetőségként arra jutottam, hogy ez a különleges érzés nem lehet evilági. Itt már az is kérdéssé válik, hogy ki miben hisz?

Én hiszek az ilyesmikben. Ráadásul még sosem volt ilyen intenzív élményem korábban. Úgyhogy addig kellett mennem, amíg meg nem értettem ezt a szóban forgó különleges történést, mert szinte megőrjített az ereje. A tudatom labdába sem rúghatott a lelkem játékosai mellett, csak kergette őket, mint ziháló bolond. Persze azok meg csak körbe-körbe futottak a labdával, és szorgalmasan lőtték az öngólokat, mert a labdához értenek, de ezen az idegen pályán, ráadásul vaksötétben még nem játszottak.

Aztán végre világosodni kezdett és megkaptam a válaszokat, valahonnan teljesen máshonnan, mint reméltem. És ahogy hallgattam, minden megmozdult, rendeződni kezdett, kitisztult a fejemben és a lelkemben. Hirtelen minden láthatóvá vált.

És azt hiszem rájöttem, hogy miért jöhetett az életembe ez a különleges érzés. Pontosabban megtaláltam a helyét, azt amit tanít és azt is hogy miért jár annyi fájdalommal ez a tanítás. És meg is értettem, amitől hihetetlen könnyűnek érzem magam, mert megérteni volt a legnehezebb.

Úgy érzem, hogy ez a különleges történés, amit kaptam, egy ajándék. Olyan ajándék, amit nem lehet kézzel megfogni, csak érezni, hogy átjár. Egy furcsa tudat, amit nem az elme mozgat. Elmagyarázni talán sosem fogom tudni, hisz szerintem nem evilági, sőt úgy gondolom, hogy téren és időn átívelő. De legalábbis pont annyira hihetetlen, hogy nem így van, mint maga az érzés, amit kaptam tőle.

Úgyhogy nincs más magyarázat.

A legérdekesebb és legszokatlanabb az egészben, hogy szeretem és végig szerettem ezt a különleges történést minden nehézségével, fájdalmával együtt. Valamiért nem tudom nem szeretni, de végül is ennek pont így kell lennie, hisz ha kutatási eredményeim nem csalnak, akkor pont ezért érkezett az életembe.

Állítottam magamban, a szerintem halhatatlan lelkemben, egy szent helyet ennek az ajándéknak. Úgy hívom: a Fények Temploma. Érzem szüntelen azt, amit ott őrzök. Már tudom is mi az, már értem is, már látom is milyen. Ott mindig megtalálom és így valószínűleg mindig emlékszem majd rá és fel fogom ismerni újra és újra.

Hiszem, hogy másképp nem lehet, mert ez egy ritka és megmagyarázhatatlanul különleges történet.