8rigit8elle blogja

A juhász, aki szerette a nyáját

Volt egyszer egy juhász és annak egy gyönyörű nagy nyája. A juhász nagyon szerette mindegyik birkáját és ezért mindig a legjobb legelőkre hajtotta ki őket, hogy finom füvet lakmározhassanak. A birkák is szerették a juhászt és a pompás legelőket, ahol szabadon lehettek, még a juhász ellát.

Huncut birkák voltak ezek és néha bizony jól megtréfálták a juhászt a legelőn. Fa mögé, egymás mögé, vagy éppen a fűbe bújtak, hogy amikor a juhász megszámlálja őket behajtás előtt, olyan mókásan törje a fejét, ahogyan szokta, hogy hová lettek az ő szeretett birkái. Persze aztán rögtön előbújtak, kicsit nevettek és a juhász is nevetett, hogy már megint így rászedték.

Néha azonban reggelente, az akolban is elbújtak néhányan, amikor a juhász már kihajtani készült. Olyankor hiába számolta egyszer, számolta kétszer, nem voltak meg. Így csak nem indulhat el az illatos legelőkre, hiszen ő minden birkáját szereti és mindnek kell a friss fű. Hát mindig bement megkeresni őket az akolban, de azok úgy elbújtak, hogy estig se talált rájuk a juhász olyankor. A többi birka meg bégetett az éhségtől. Friss, ropogós fűről álmodoztak, ám ezeken a napokon sosem jutottak ki a legelőre.

Nagy-Gulyka Brigitta: Gréti, a csillagorrú vakond

Annak idején az állatok még békességben éltek egymással. Mindannyijuknak egy olyan hatalmas gesztenyefa adott otthont, amelynek gyökere a Föld magjáig nyúlt, lombja pedig a Világűr határáig ért. A fa törzse vastagabb volt egy háznál, de még a Kékesnél is. Árnyéka beborított volna egy egész óceánt is, de csak két nagy tó volt koronája alatt.

Sokan voltak, mégis mind elfértek és nem bántották egymást. Mindenkinek megvolt a maga feladata, például a hangyák már akkor is gyűjtögettek, a halak voltak a fürdőfelelősök, a baglyok az éjjeliőrök, a szurikáták nappal vigyáztak a biztonságra, a hiénák mindig mindenkit jókedvre derítettek és így tovább, a többit már magad is kitalálhatod.

Történt egyszer, hogy Grétinek, a csillagorrú vakond kölyöknek, elérkezett 3. hetes születésnapja. Ez egy igen fontos esemény a csillagorrú vakondok életében, hiszen ettől a pillanattól kezdve szabadon túrhatnak, amerre csak szeretnének. Gréti nagyon izgatottan várta ezt a napot. Alig várta, hogy eltúrjon a tavakig és találkozhasson a halakkal, csigákkal, kagylókkal és más vízi állatokkal. Együtt akart velük úszni, és játszani a vízben élő állatgyerekekkel.

Gréti anyukája is sokat készült az eseményre. Ünnepi ruhát varrt, tortát rendelt, vendégeket hívott és ajándékot készített. Egy „Csillagorrú vakond készlet”-et állított össze. Benne természetesen minden fontos eszköz, amire egy csillagorrú vakondnak szüksége lehet: Körömöröm, a fáradt körmöknek, Orrkatiszta, a csápos orr barátja, Töszőrlő, a vizes szőr megszárításához és Csam-csam csemege, ami Gréti kedvence volt. A tortát Nyalitól, a vörös mókustól rendelték, aki azért szeretett sütni, mert közben nyalakodhatott. A vendégek közt Gréti legkedvesebb pajtásai voltak a szomszédok közül. Ott volt Fali, Nyali fia, Bugri-ugri, az egyiptomi ugróegér lányka, Zimizüm, a kis méhkolibri fióka, és Pilli, az égszínkék boglárka.

Minden kész volt hát a szülinapra, csak éppen Grétit nem találták sehol.

- De hát merre túrkálhat? Hisz ezt a napot várta, mióta csak megszületett. – aggodalmaskodott vakond mama.

- Biztosan rám ütött – nyugtatta büszkén vakond papa – én is már a saját járatom ástam, még mielőtt bárki annyit mondhatott volna, hogy uk-muk-fuk.

- Talán megijedt, hogy most már egyedül mehet mindenfele és senki sem vigyáz majd rá – mondta Bugri-ugri.

- Ugyan füles barátom – kacagot Zimizüm – méghogy megijedt? Grétit nem abból a fából faragták!

- És ha eltéved? – szólalt meg Pilli reszkető hangon.

- Szerintem kóstoljuk meg a Csam-csam csemege tortát – kiabálta Fali, hátha Gréti előbújik kedvenc elemózsiájára.

De a kis csillagorrú vakond leány már messze járt. Amint pirkadni kezdett és megérezte üregében, hogy a nap első sugara átmelegíti a földet, útnak indult. Kiszimatolta, hogy merre kell ásnia a tavakhoz, majd bátran beletúrt a földbe. Néhány centiméter után visszanézett:

- Az első járatom – jegyezte meg magának elégedetten és már ásott is tovább.

Nemsokára beleütközött a gesztenyefa egyik gyökerébe, nagyot koppant rajta a feje. Halk kuncogást hallott. Azt hitte, hogy képzelődik az ütéstől, de a nevetés nem szűnt meg.

- Ki… ki… ki van ott? – kérdezte Gréti.

- Háháhá, hát csak én – felelte egy kacagó hang.

- Én Gréti vagyok a 3 hetes csillagorrú vakond és akárki vagy nem félek tőled!

Ettől a határozottságtól csak még inkább kacagni kezdett az ismeretlen valami.

- Mond meg mi a neved? – faggatta Gréti az egyelőre csöppet sem szimpatikus lényt – Ki vagy te?

- Frédi vagyok, a földigiliszta és nem kell félned tőlem. Bocsánat, hogy kinevettelek, de vakondot gyökérbe ütközni még nem láttam. Biztosan még nem ástál eleget, hogy időben észrevedd az akadályokat. Persze ez nehéz dolog a föld mélyén a sötétben, de amint látom neked még segítséged is van az orrodon.

- Igen, de elfáradtam – mondta nyűgösen Gréti –. Tudod elszöktem a szülinapomról és a tavakhoz megyek. De én buta, semmit sem hoztam magammal. Most már éhes vagyok, piszkos és a körmeim is megfájdultak a sok ásásban.

- Egyet se félj kedves kis vakond – biztatta őt Frédi –, majd én veled tartok és segítek neked. Az én különleges képességem, hogy fel tudom lazítani a földet, így ha előtted kanyargok, akkor könnyebben tudsz vájatot készíteni.

Így is lett. Frédi és Gréti együtt dolgoztak a járaton és estére el is érték az egyik tó partját. Frédi itt búcsút intett, mert nem igazán szerette a vizet:

- Hamarosan találkozunk! Minden jót kispajtás!

Amikor Gréti kidugta a fejét a Hold-világra és beleszimatolt a vízillatú levegőbe, hirtelen elszállt minden fáradsága és éhsége. Egészen a tóba túrta magát és boldogan lubickolt benne.

A víz csendes volt, hisz mindenki aludt, csak néhány öreg éjjeli lénnyel találkozott. Kiúszott hát, vissza a járatába, jól betömte maga után a lyukat, nehogy álmában elárassza a víz, és egy kis vackot ásott magának. Még szinte le sem hunyta a szemét és elaludt. Bizony, vizes bundával. Másnap reggel a ficánkoló kishalak zsivaja keltette. Olyan izgatott lett, hogy nem is törődött a szűnni nem akaró tüsszögésével.

Újra a vízben úszkált, de most már nem egyedül. Valóra vált az álma, megismerkedhetett vízi pajtásaival. Nagyon jót mulattak, buborékokkal labdáztak, bújócskáztak a kavicsok alatt, szlalom versenyt rendeztek a hínárok között. Gréti észre se vette, hogy fázik. Amint a nap lemenőre hajlott, kis vízi pajtásai nyugovóra tértek. Elbúcsúztak új barátjuktól és Gréti kiúszott az üregébe. Akkor kezdte csak el érezni, hogy nincs valami jól. Tüsszögött, szédelgett, és csak nehezen kapott levegőt, talán fájdalmai is voltak, de olyan fáradt volt, hogy azt nem érezte.

- Frédi… Frédi… - nyögdécselte rekedt hangon.

A földigiliszta szerencsére nem ment messzire, csak épp annyira, hogy biztonságban érezze magát a víztől. Gréti hívására hamar megérkezett.

- Nem érzem jól magam. Segíts nekem! Már biztosan aggódnak értem. Szólj… a mamámnak… - mondta Gréti elhaló hangon és a kimerültségtől elaludt.

Frédi nagyon megijedt, de azonnal útnak indult, nem tekergett, egyenesen a csillagorrú vakond lakba ment. Vakond mama és vakond papa egymás mancsát szorongatva már teljesen lemondtak arról, hogy viszont látják még Grétit. A vendégek réges-rég hazamentek, a tortát a gyerekeknek adták, az üregben mindenhol Gréti fényképei hevertek. Frédi nagy robajjal dörömbölve érkezett a vakond lakba.

- Gréti… - lihegett ijedten – Gréti… Nincs jól.

Vakond papa gondolkodás nélkül ásni kezdett a giliszta által megtett útvonalon. Tapasztalt vakondként hamar megtalálta Grétit. Kicsi, vizes, kihűlt testében már alig volt élet. Magához ölelte és melengetni kezdte. Mire vakond mama is odaért Frédivel és az orvossággal, Gréti kinyitotta a szemét.

- Sa… sajnálom – mondta alig hallhatóan.

- Én kicsi lányom, drága Grétikém! Dehogy haragszunk! – ölelte magához vakond mama is.

- Rendbe fog jönni? – érdeklődött Frédi aggodalmasan.

- Hát persze. – nyugtatta őt vakond mama és közben beadott Grétinek egy pár cseppet a családi orvosságból.

Pár napot még a tóparti üregben töltöttek, hogy a kis csillagorrú vakond leány erőre kapjon. Közben vakond mama és vakond papa is megszerette a varázslatos vízi világot. Elhatározták, hogy rendszeresen ellátogatnak majd ide, hogy együtt úszkálhassanak.

Hazaérve már egy új szülinapi buli fogadta Grétit. Zimizüm és Pilli belebújtatta ünnepi ruhájába, Fali és Bugri-ugri eléje tették a Csam-csam csemege tortát, Frédi pedig addig tekergőzött, még 4-est formázott, mert ki látott már 4 hetes gyertyát? Gréti megkapta a „Csillagorrú vakond készlet”-et is, benne még egy kis Csam-csam csemegével, a Körömörömmel, az Orrkatisztával és persze a Töszőrlővel, hogy ezentúl minden vízi móka után szárazra törölhesse bundáját.

Mókus az erdőtűzben I.

Csillogott a magas égbolt,

Fénye földre ért a napnak,

Száraz avar felett gyémánt

Sugarú cseppek ragyogtak.

Kicsi mókus ült az ágon,

Szertenézett a lombok közt,

Ide-oda ugrándozott

Még pici lába kitörött.

Egyre-egyre tűzött a nap,

Forrók lettek a vízcseppek,

Majd aranyparázs ragyogott

Alattuk, a pázsit felett.

Szegény kicsi mókuska várt,

Nem tudta, hogy mit is tegyen,

A tűz egyre csak lobogott,

Így nem menekülhetett meg.

Tudva vesztét döcögött el,

Átölelte pici makkját,

Behunyta a szemét lassan

És szép jó éjszakát kívánt.

Arra járt az erdő baglya,

Észrevette odújában,

Odarepült, felkeltette,

S megfogta a két markában.

Odakünn az erdő szélén,

Hol a tisztáson ürge ült,

S a kis pataknak hűs a vize,

Ott a bagoly földre repült.

Kicsi mókus nagy lihegve

Megköszönte ezt a tettet,

Még a bagoly kötötte lábát,

A mókuska pihengetett.

Nosza, arra járt a róka,

Lompos farkát megégette,

A kicsinyeit oltalmában,

Maga alatt vezetgette.

-Héj, te bagoly, segíts nekem,

Hisz büszkeségem oda van.

-Gyere róka, egyet se félj!

Majd bekötözöm én magam.

Kis mókusunk megmenekült,

És a róka is gyógyulgat,

A büszke, hős baglyunk elszállt,

Az erdőt nézik a vadak.

Majd tavaszodván az erdő

Zöldül, mint az üde, friss fű,

Pici virág színesíti,

Újra hallik a hegedű.

2010. nyár