Csukott szemek mögött

Az aki eljut életének derekára, persze ez is relatív, de maradjunk az egészséges és pozitív példánál, tehát adjuk ezt az időt 40 évnek…annak az embernek jó esélye van felismerni azt, hogy képtelen lesz minden vágyát kielégíteni. Egyszerűen ráébred, hogy ez lehetetlen, hogy így olyan úton fut, de leginkább rohan, ami hosszabb nála. Nem fog a végére érni…Végül is megérti, hogy nem ez az irány, nem ez a helyes hozzáállás az élethez.
Sőt, talán addig is el mer nézni magában, hogy ráébredjen…eddig nem sokat tett. Az tette, amit mondtak neki, amire ránevelték, amit elhitettek vele…amit “széppé” és “fontossá” formáltak a szemében és a tudatában.
Nyakkendőt kötött, vagy munkáskesztyűt húzott, kiskosztümöt az irodába, esetleg egy dizájnos szemüveget, hogy okosabbnak tűnjék. Iskolázottá vált, szakképesítése van, tartja a ritmust a trendel, kultúrálisan tájékozott, nyelveket beszél, szavaz a kormányra, esetleg ellene, gyermeket vállal, hitelt vállal…igazság szerint mindent bevállal, csak normálisnak tűnjék. Normálisnak. (!?)
Aztán rájön, hogy kirabolták. Kirabolták addigi életét, elvették önállóságát, megfosztották a sorsától és rá-abroncsolták az aktuális világsorsot. A butaságot, a közönyt, és az önzőséget. Mindezeket láthatatlan szegecsekkel, de jó erősen.
És értelmének legmélyebb tartományaiból felemelkedik egy látomás, egy olyan felismerés, ami átrajzolja benne az élete térképét…
Egy! Egyben elmerülni. Ez a járható út!
Ne kérdezd tőlem, hogy mi az az Egy, mert nem tudom elmondani szavakkal. A világ összes nyelvének összes szava sem tudja kifejezni. …csak azt tudom, hogy abban kell elmerülni. Egy valamiben feloldódni, Egy valamiben teljesen “megsemmisülni”! De nem úgy megsemmisülni, hogy eltűnsz vagy meghalsz, oh dehogy, ez nem azt jelenti! Hanem így kelsz életre, így válsz egyé valalmivel. (Mint szörp a vízzel és mint víz a szörppel. Előtte külön állnak…utána együtt, mégis ott van mindkettő felismerhetően, ám egy új “ízben”.)
Így döbbensz rá, hogy az Egy több mint a száz, az ezer, a millió, a végtelen. Mi több, ez az Egy túlnyúlik a végtelenen is.
Beleolvadni. Odaadni a gondalataidat, hogy te is megkaphasd ennek az Egynek a gondolatait. A szavait, a képeit, a látomásait, a táncát, az énekét, a tapintását.
Hogy értsd ezt az elmerülést… a szobrász nem kívül van, hanem ott van a kőben, ott van belül, ott mozdul milliméterről milliméterre a szilánkban. Ott feszül az ércben, már ott van készen. A szobrász ott van belül az anyagban és a kéz, ami a vésőt fogja csak a felesleget marja le a meztelen formáról. Kiszabadítja magát…azt ami mindig is szabad és fenséges volt ott az amorf káosz belsejében. Te egy sziklát látsz, egy márványtömböt…a szobrász egy Dávid-ot, egy Pieta-t, egy Laokon csoport-ot ugyanott, ugyanakkor.
Elmerülni egy valamiben, de abban…teljesen. Odaadni magad egy tettnek, egy iránynak, egy kifejezésnek. 
“Tudja” tompa tudatán keresztül ezt minden élőlény itt a földön, e szerint létezik minden növény, minden állat. A Lélek feladta önvalójának egóját és állati és növényi létezésbe zuhant bennük. Bennük az ösztön (a “lusta tudat”) az Egy. Az, amivel annyira egybeolvadtak, nemhogy egójuk de személyiségük sincs, csak fajtára jellemző…jellemzőik.
És a Lélek emberi létezésbe is belezuhant egója feladásakor. Az ember nem tudja ezt, vagy ha tudja, akkor alig. Ez a fajta életérzés léket kapott és recsegve süllyedt a mélyseg iszapjába. Onnét pislákol a felszín felé, ami lassan már-már elérhetetlen távolságnak tűnik.
Pedig ennél tökéletesebb környezet nincs még az Univerzumban, ahol ennyit tanulhatná, ahol megtanulhatná a “boldogságot”. Mivel, ez egy tanuló bolygó. Tanulni magadról…és erről az eddig már sokat említett Egy-ről.
Engedje meg az olvasó, hogy egy apró mozzanatát ennek az önfeledt egybeolvadásnak felidézzem itt ezekben a sorokban…egy olyan mozzanatot, ami rámutat a helyes irányra, amit járnunk lehetne. Maradjuk egy a számunkra könnyen felismerhető létezési formánál, egy növénynél…mondjuk egy fánál.
A tápanyagot a földből (Föld) szívja. Eső öntözi, szél hajlítja, évszakok nemesítik és faragják erőssé. Az arra járó szelek vagy a méhek hada viszi pollenjeit virágról virágra, mezőről mezőre, erdőről erdőre a megtermékenyülés felé. Némán követi az évszakok változását, olyan ruhát ölt, ami ahhoz az időhöz illik ami épp körbeöleli őt. Nem láttam még fát nyáron télként viselkedni, nem akarják és nem is tudják megtörni saját természetük. Már egybeolvadtak rég, évmilliókkal ezelőtt. Ha nem így tennének, elpusztulnának, de legalább is gyümölcstelen lenne az életük.
Pihenőül, rejtekül de akár otthonul is szolgálnak arra járó madaraknak vagy odujukban meghúzódó állatoknak.
Húsbamaró tetoválásként viselik a beléjük karcolt szerelmi fogadalmak és üzenetek véseteit amit a halandó emberek rebegtek el egymásnak törzsüknél.
A fák itt élnek, a Földön. Részesei ennek a hatalmas hömpölygő körforgásnak itt a bolygónkon, amit mi Természetnek hívunk. Nem lázadnak, nem fordulnak ellen, nem tagadják meg az otthonuk és azoknak édes-keserű törvényeit. Teljesen elfogadták…a Természetet. Teljesen elfogadták a Földet, alávetették maguk a rendszernek, ami áthatja őket, és így aminek ők maguk is alkotó elemei.
De nem csak a fák, hanem minden növény így van ezzel. És az állatok, láthatatlan törésvonalak mentén vándorolnak, mint jól ismert ösvényeken, csapásokon, ember által felfoghatatlan mágneses kisugárzásokat követve találnak haza kontinenseket átíveló útjuk után, hőmérséklet különbségeken alapuló aláramlatok vezérletével tájékozódnak az óceánok mélyén. Mintha, csak az ember nem találná a helyét…
De mindezek mellett van még itt valalmi nagyon fontos, elengedhetetlen, ami teljessé teszi a képet. Valami, ami szintén áthatja őket, de mégsem a Földhöz tartozik. Nem ebből a rendszerből való.
A Nap. Egy másik égitest. Egy csillag! A fényforrás. És, a Fény-Forrás! Egy mindenek felett ragyogó rendszer, egy mindent átvilágító fény. Egy felsőbb intelligencia.
A fák és a Nap közös tapintása a fotoszintézis. Enélkül a találkozás nélkül a fent felsorolt természetes folyamatok előbb-utóbb folytonosságukat vesztenék, és megszűnnének. A fák elhalnának. És velük együtt az idő előrehaladtával…minden más is. Mivel, semmi nem létezhet egészségesen sokáig enélkül a mindent átható és átvilágító, ragyogó fény és egyben intelligencia nélkül.
Kell, egyszerűen nem lehet másképp mint, hogy ez a felsőbb rendszer, ez a nem földi Természethez tartozó intelligencia áthassa a Létezést. Másképp az egész értelmét vesztené és elpusztulna. Van erre egy sajnos mára elcsépelte, megbecstelenítetté és kiforgatottá vált szó és megnevezés…Isten! 
Talán már az olvasó is érti, hogy mire akarok itt rávilágítani… Ha ezt a példát magunkra, az emberre fordítjuk át, rögtön látni fogjuk, hol a különbség. Minket, már nem jár át a Fény-Forrás. Értelmünket vastag acélfalak őrzik, fülünkbe ólmot öntöttek. Pedig, nekünk embereknek két Napunk is van. Egy ami ott ragyog az égen, és egy másik ami ott ragyoghatna belül…tudatunk végtelen mezőin, tisztásain, varázserdeiben, hullámzó óceánjain. A Világunk égboltján ragyogó Napnak az emberi lélekbe rejtett belső Nap kellene, hogy ikercsillaga legyen. Ez az egyik legnagyobb titka a Nap-rendszerünknek.
A mi Forrásunk (Napunk) érintése a katarzis érzése, a harmónia érzése, a szabadság diadala volna. A fent említett Egy felvillanása és lobogása. Számunkra ez volna az, ami a növényeknek a fotoszintézis. Így érthetnénk meg a jelentését annak, amit az ember úgy hív…Egy. Ezzel élni, ezzel átszellemülve, ezzel megvilágítva…Létezni.
Ez a belső besugárzás, ez a belső érintés, ez a belső ragyogás hanyatlott le bennünk. Már nem “fotoszintetizálunk” a Forrással. Elengedtük a kezét. Fuldoklunk és kapálodzunk.
 Az ember azt hitte öntelten, hogy képes lesz egymaga megalkotni saját törvényeit és azok szerint minden mást kizárva, élni.
Az, amit irányítani és szabályozni kell passzív vagy aktív erőszakkal (törvények, háborúk), az nem nevezhető szabadnak elsősorban, de önállónak vagy életképesnek sem. Egészségesnek végképp nem…Emberi vonatkozásunkban nézve ezt, a mai társadalmunk nem nevezhető szabadnak és életképesnek sem. Ebből kifolyólag nem nevezhető a szó fogalmi skálájat tekinteve…inteligensnek.
A mai társadalom ott bukik meg, hogy az ami ezt a szabályozási és beavatkozó szerepet ellátja, felvállalja, szintén onnét származik, azokból az elemekből épül fel, ott ered ahol-amit szabályozni, szorítani akar, és kell. Bizonyos értelemben, önmagát folytogatja.
Ezt a logikai szálat követve, döbbenetes a felismerése annak, hogy az ember alkotta társadalmunkat, emberi törvényekkel nem tudjuk fenntartani. Ahhoz, hogy ezt felvirágozóvá tegyük, egy másik létsíkról, egy magasabb, inteligensebb létszférából kell elhoznunk az új alternatíváját. Azaz, a transzcendens erőket kell kinyitni magunkban az “itt” és az “ott” között…ami azt jelenti, egyszerűen hagynunk kell, hogy átjárja az életünket újra az Ősszellem…a Forrás leáramlása. Ennek a megtagadása (az Állam) volt, ami korábbi történelmünkből ismert társadalmaink, és a mainak a szemünk előtt történő összeomlásához vezetett.
Így kijelenthető, hogy a politika, a pénz, a felborult hierarchia, a vallási dogmák ideje…mindörökre lejárt!
Ki kell nyitni a szférákat…! Ki kell nyitni…az “Eget”!
A mai ember döbbenetes felismerése az, ha meri, ha van bátorsága felismerni azt, hogy a mai társadalom elveszett. Ha képes abba a révületbe  érni, ahol felfedezi, hogy az emberiség korszaka, amit megél, az idő, a “világ-hónap” amit ebben az inkarnációjában meglátogatott, az elveszettség korszaka. Ha van ereje belátni, hogy az ember istentelenné vált...elszakadt és magára maradt. Tudata nem képes felhatolni a magasba.
Az első lépés a rettenet katarzisa lett, hogy képes legyen megérteni, hol van és honnét kell indulnia. Tisztában kell lennie a kiindulási ponttal, az adott helyzettel, önámítás és folyamatos hazudozás sehova nem vezet… A hullámvasút allján áll és ha előre akar jutni, akkor az azt jelenti, hogy másznia kell méghozzá felfelé…élesen felfelé.
Az egységtudat, a fajunk egységtudata teljesen elveszett. A nemzettudatokat szintén eltörölték. Nincsenek már magyarok, franciák, olaszok, japánok, és még sorolhatnám...egy adott országot nézve csak azonos nyelvet beszélő emberek vannak, akik azonos pénzzel fizetnek, azonos törvények szerint élnek, azonos tradíciókat követnek már csak megszokásból, emlékből. A társadalom alapegységei és azok elsődleges tömörülései...az egyének és a családok, adott esetben érdektől vezérelve, legyen az szükség, vagy anyagi, a pénz diktálta, habozás nélkül egymás ellen képesek fordulni. Akár végletesen is. Nincs már nemzettudat sehol. Ha van, az akkor mindössze csak uszítás, azért alakul ki mert diszkrimináció áll mögötte...szintén valaki ellen.
Ellenségek lettünk, egymás ellenségei. Egyszerűen a tudat már képtelen megérteni azt, ha szinte nem vérrokon a másik, hogy az is egy ember...a testvéred. Elveszett az igazi szeretet, nyoma is csak egészen ritkán bukkan fel.
Ezért vagyunk képesek megölni egymást. Ezért vagyunk képesek halomra gyilkolászni egymást...háborúkat indítani elvekért, olajért, Isten nevéért, és pénzért, mindenek előtt pénzért. A társadalom már “nincs”, nemzetek nincsenek, családok is alig. Az egyén már a családon belül is elárulja a másikat...azt akiről azt hiszi, hogy szeret. Többnyire a “szerettére” engedi ki a dühét és a frusztráltságát, mert majd az a másik megbocsájt... Ugyan! Gyűrj össze egy papírt és próbáld ugyanolyan simává tenni mint eredetileg...!?
A kiút? Igen...ebből ki! Hová? Hát befelé! Magadba! De nem befordulni és elmenekülni...oh nem. Az a halál. A titok az, hogy a Kiút...az a Beút!
Amit a Buddha tesz...elmenni és visszajönni. Visszahozni! Hogy mit...azt majd akkor tudod meg, ha el mertél indulni, ha el mertél menni érte. És akkor, de csak is akkor amikor ott vagy...akkor érted meg. Az, az igazi “beavatás”. Megszülöd...magadat! Nem tudom elmondani neked, a tiéd más mert Te vagy. Én én, Ő ő. Elindulni nehéz. El kell engedned, amit a társdalom a kezedbe adott, amit beleerőszakolt a markodba. Ezt elengedni azt jelenti elsősorban, hogy bizonyos értelemben különálló vagy. Azt jelentheti, hogy egyedül maradsz. Azt jelentheti, hogy bűnösnek titulálhatnak…megköpködhetnek. Azt jelenti, hogy bolondnak néznek…
Hogy pontosan értse az olvasó mit is jelent ez az út, idéznem kell magam egy korábbi írásomból, íme:
“Hogy miért nyúlnak droghoz az emberek?
Egy harmónikus, jól működő társadalomban fel sem merülne ez a fogalom. Ott, ahol a mindennapok kreativitást, élet és létezés tisztelő közösségeket, spirituális gazdagságot hordanának magukban, ott nem létezne "drog".  Nyoma sem volna.
De, ahol rabszolgák vannak, ahol a láncot nem a testre vasalják rá, hanem a Szellemre, akkor ott a Szellem az aki szökni akar.
Ez egy felkiáltás, egy felüvöltés. Egy kitörés, egy kiáradás. Tiltakozás a mocsok ellen. Egy belső, egyszemélyes forradalom.
Egy kierőszakolt szellemi és lelki orgazmus. Az ősidők óta magunkban hordozott olthatatlan vágy a Magasabb megismerésére, a Nagyobbal való egybeolvadás megtapasztalására. Besurranó "tolvajlás" a tudatfelettibe.
Másrészről egy segítségért nyúló kéz, egy jajveszékelő lény.
Nem Tibetben születtem, az ősi világok utolsó bástyáján. Így, a spirituális képzettségem és érettségem alvó és érintetlen terület volt bennem. A reinkarnációs vonalam a 20.századi Európába hozott. A bennem megfogalmazódó vágy teremtette azt az utat, ami ezen a "parázsjáráson" át vezetett. Tudatalatt léptem be, tudatosságba érkeztem. Életbe léptem. De nem a drog miatt, hanem mert a legfelső és egyben legutolsó pontján ennek az életvitelnek volt erőm és kellő hitem felismerni, hogy az Út bennem van, belül. Velem született.  Az vetül körém, az tükröződik körbe ebben a gyönyörű világban.
Buddha sem a koplalás idejében világosodott meg, hanem amikor rádöbbent, hogy ez teljesen felesleges. (az olvasó ezt csak példaként értse, nem összehasonlítás) Nem lemondással vagy birtoklással válik egésszé, hanem elfogadással. Mindennel, legyen az bármi. De előtte koplalnia kellett. El kellett távolodnia, hogy megérkezhessen.
Ugyanoda érkezel ahonnét elindultál. De más az aki elmegy, és más az aki már visszatér.”
Ez volt az idézet és a lényegi rész amiért idehozom, az a második felében van igazán, amikor a Buddháról írok. Megtesz valamit, ami felesleges...és amikor erre rádöbben, ezen keresztül visszanéz, magába pillant és meglátja a teljességet...ami leírhatatlan. (tehát mégsem volt felesleges mégha nem is abból származott) és nincs mennydörgés, angyalok hada, konfetti eső, cikázó fények, harsonák...és mégis egy "félisten" született. Azaz egy ember született. Tehát az az ember, aki magát megszüli...ha más szült, akkor nem tudod annak a kínját és magasztosságát sem. Mégha ezer edző is sürgölődik körülötted...a nagy napon neked kell átugranod a lécet. (persze, nem kell ha nem akarod)
A Buddha tudása nem az, hogy ő mindent tud. Az kizárt. A Buddha nem tud semnmit igazán...nincs semmije. Talán nincs is senkije. Ezért szabad, gyors, könnyed, tiszta és őszinte. Nem azért mert így dönt a pillanatban, hanem a pillanat előtt már...AZ! A csukott szeme mögött ő nem alszik. Nem azért zárta be a szemét. Azért zárta ki a külső univerzumot, mert a belsőben utazik. Ott zuhan befelé...belső égboltja felé, és az égen ragyogó Napja felé igyekszik. Hírért megy. Válaszért megy. S mikor visszatér kinyitja a szemét és elmondja a hírt, elhozza a választ.
Tehát a Buddha tudása az, hogy üres…meztelen. Így bejárása van mindenhová, mindenhez hozzáfér és el tudja hozni a belső univerzumból a külsőbe...ide az emberek közé. A tudás átjárja de nem ülepszik meg benne. Tehát nem sajátít ki, nem birtokol, hanem felvesz és letesz. De amikor felvesz akkor AZ amit felvett. És amikor leteszi akkor újra tiszta és meztelen. Semmije nincs, igy minden az övé lehet…hibátlan. 
Mégis, a világunk eljutott addig ahol most éppen áll. Tehát az építő erők mellett, a lélek ereje mellett valami mégis csak erősen meg van hasadva. Valami nincs ott, aminek ott kellene lennie. És ez a hiányzó momentum, a transzcendens erőknek és azok élményeinek a megtapasztalása, a bennük való megbizonyosodás...és így az ebből fakadó Élethit. Ez teljesen ki lett mosva az évszázadok alatt a tudatból. Ennek az életélménye elmosódott és végül szinte teljesen eltűnt. Lokálisan földrajzilag elszigetelve vagy egyéneken keresztül...esetleg pár átmenetes, kísérletező kísérlet mellett, de nincs jelen a mindennapjainkban. Az erre irányuló vágy ott van...de az ösvény fedett.
Nincsenek olyan Mester-i vérvonalak, aki a vállukra vennék az ősi beavatási módszereket. Egyszerűen alig vannak beavatottak. Sokkal több a feltűnősködni vagyó kókler, mű-sámán, mű-táltos, mű-spiritiszta. A beavatás, egyszerűen áttevődött a felettes én kezébe és onnét száll le az egyénre, ha leszáll.
Tömegeket nem lehet felszabadítani...csak az egyént lehet.
Úgy, hogy a társadalom által kijelölt keretek között marad az egyén, a kontrollált karámban, úgy szinte teljesen kizárt ez a fajta megérkezés. Annak vagy sterssz, vagy depresszió, vagy teljes elanyagiasodás a vége.
Egyszerűen kívülre kell kerülni valahogy. Többnyire ez spontán és először mindig tudattalan döntés...amolyan rádrótt történet. Mivel, fájdalmas és félelemmel átszőtt. Senki nem választaná a beavatást, ha előtte belekóstolhatna. A “fájdalom” (nem testi) nem feltétlenül magából az élmény átéléséből fakad, mindinkább az abból származó konzekvenciák levonásából, a teljesebb állapotból vetett visszapillantás döbbenetéből, amit az addigi életút immáron félremagyarázhatatlan tanulságai vetnek fel a pszihében. Tiszta, torzitás nélküli tükörbe néznie az egónak mindig szörnyű önkínzás. De másképp nem megy. Az egó csak a belső Nap fénye előtt hajt fejet. Enélkül az ember nem válhat igazán emberré…robot marad.
A döntő pont az első testen kívüli élmény megtapasztalása. Ez lehet klinikai halál, asztrál kivetülés, mély hipnózis, de bármi ahol az egyén megérti, hogy mind más létszférák és más tudatszférák is jelen vannak körülötte és magában is egyaránt. Azaz...ami van és ami vagy, az több annál amit tudsz. És ebből az ismeretlen mezőről átszűrődő intelligencia suttogja el azokat a titkokat, amit végső soron minden ember keres.
Az addig jól ismert mindennapi tudat kiterjedése konkrét metszésbe kerül egy magasabb értékű létszinttel és annak leáramlásával. Ez a pillanatba való zuhanás annyira új és idegen az egyén számára, és egyben annyira erős, hogy az önuralom és önkontroll vesztésével jár.
A katarzis állapota bármennyire is kaotikusnak tűnik, az tiszta és egyszerűen…isteni. A megjelenő félelem (akár halálfélelem) ebben az esetben nem más, mint az Élet tisztelete benned. Az élet a halálfélelmen keresztül üzeni feléd, hogy tisztelned kell őt, azaz magadat. Hogy tisztelned kell azt, amit kaptál. Hogy óvnod és féltened kell amid van. A makulátlanságig visszabontott, a szikrázóan fehérig visszatisztított, a lélekig lemeztelenített önmagadat…becsülnöd kell. A félelem érzése ezek mellet onnét is származik, hogy az emberi tudat egy nagyon konkrét és aktív magasabb intelligenciától származó érintést is megérez magában. Ennek pusztán az idegensége az, ami indikálhatja a félelem érzését. Ha vallásos lennék, akkor erre azt mondanám, tűzkeresztség. Belső lelki tűzzel való keresztelés. Viszont ezen az érintésen át költöznek az egyénbe azok az alapkódok, amin keresztül “emberfeletti” erőt meríthet. Ezen a szigorú beavatáson át válik az ember…igazán emberré.
Ezután  már, ha akarná sem tudná másképp élni. Egyszerűen ezt nem lehet elfeledni...állandósul. És egy újabb lényegi rész itt lép képbe…a megérkezés gyönyörré válik. A Létezésre való örök rácsodálkozás ártatlan, tiszta gyermeki örömévé…akár 100 évesen is! Az a szó, hogy boldogság, itt nyer valódi tartalmat.
Tehát ezért is kell az inkarnációs érettség...a hosszú út mögötted, mert ha nem vagy ott, akkor egyszerűen nem fog megtörténni.  Nincs helye, hogy megtörténjen. Egyszerűen a tudat rugalmatlan még ahhoz, hogy ezt a fajta tágulást egészségesen és értelmét megőrizve sajátítsa el.  Ebben nem mi döntünk. Ha mi dönthetnénk, többnyire túl hamar akarnánk és végzetes túlterheltséget is képesek lennénk okozni magunknak.  Ha mégis megpróbálják az emberek tudatalattitól vezérelve kierőszakolni (pl. lsd, mescalin, dmt) az eredmény és a hatás kiszámíthatatlan...
Ebben az “Ég” dönt!
Fontos tudni, hogy mindig annyit ad, amennyit képes vagy átélni és megérteni. Élet nem fordul Élet ellen!!! Tehát bármilyen erős is az érzés, nehéz-fájdalmasnak tűnő...az valóságban egy újabb tudatsíkod, és emelkedsz...teljesedsz.
A félelem nem negatív elem!
Születésed pillanatában, ott elfogadtad az emberéletet...így végső soron elfogadtad a halált is.  Ezek után ezt megértve…vajon valóban kell-e félnünk? 
A társadalmunk mégis egy deficites cirkuszi előadás, ahol lassan már el is felejtettünk nevetni. Viszont meg kellett tanulnunk bambán és kétségbeesetten mosolyogni (bár a vigyorogni szó kifejezőbb lenne) érdekből, protokollból, hazugságból, és félelemből eredően. Már semmi sem szent, és úgy mint közösség, totális csőd.
Sorsfordító felismerés lehet egy emberben ha ráébred, hogy amit magunkban szorgalomnak hittünk arról kiderül, az csak a belénk nevelt fejethajtás…egy aljas idomítás bohóc-prudukciója.
A társadalmunk alapegysége az egyén és annak az első csoportulása ami érzelmi és értelmi (magas intelligencia) alapokon kellene álljon, ami a család, mindinkább logikai és érdek, túlélési alapokra helyezkedett. A túlélési világnézet pedig idő kérdése csak, hogy mikor hozza el az árulást vagy a megütközést.
A legritkább esetben láttam az egységet és az összetartozás egészséges formáját, belülről felnőni. Általában a beletörődöttség az, ami “egyben” tart embereket…csak erről mélyen hallgatunk. Egy közös és hallgatólagos lemondás. De nem önszántunkból, hanem a kontroll hatalom által burkoltan kierőszakolva. Kimondani is szörnyű, hogy az ember lemondott a saját szabadságáról és lassan az ahhoz vezető lehetséges úthoz való erőről és értelemről is.  Erről igazán nincs mit már mondani, itt elfogy a szó.
Hierarchiára lettünk nevelve, érdek-hierarchiára.  És az az irreális rétegződés az, ami eret vág sok helyen. Szinte, mindenhol.  
Egyfajta elvolnulás, elfordulás, spirituális katapult kell ahhoz, hogy ne váljál mocskossá, ne ivódjon beléd a hazugság szaga. Itt lép be a meditáció, a belső Univerzumba tett odüsszeia. Itt lép be a felettes én.  Itt lép be az egyszemélyes szerelem. Ám ez nem az egó, nem magadba leszel szerelmes...hanem az Életbe. És újra ki kell mondanom, az Egy-be.  Ez döntés kérdése. Nem, “ahogy esik úgy puffanik” dolga. El kell dönteni, el kell határozni, tenni kell. Méghozzá úgy, hogy onnantól többé nem pillantgatunk hátra…mi lett volna ha?!
Ezt a “társadalmat” csak az egyén mentheti meg. Nem vallás, nem politika, nem globalizáció, nem háború. Ezt te mentheted meg. Mert ha nem teszed...akkor te is elvesztél. És akkor az a világkép, amit hoztál magadban...elfoszlik. A "harc" ami ránk vár sokkal nagyobb, mint azt most sejtenénk. Egy evolúciós lépést kell tennünk úgy, hogy azt mi aktiváljuk. Mi hozzuk el, mi váltjuk valóra. Teljes, mondom teljes kitárulkozás kell, hogy történjen benned. A katarzis. 
A kontroll hatalom rendszerét nem lehet megdönteni. Semmi mása nincs mint támadó és védekező mechanizmusa. Semmi más. És nem is kell megdönteni...mivel pontosan a két tulajdonságából fakadóan saját magát fogja kivégezni. Minden eddigi forradalom elvi szinten erre tett kísérletet. Gyakorlatban viszont pontosan egy új kontroll  hatalmi rendszerbe torkollot. Esélytelen is megdönteni...egyszerűen nem kell vele foglalkozni.
Egyre nagyobb keretekben, egyre többen és egyre átfogóbban nem kell vele  foglalkozni...el kell fordulni tőle. De nem vak elutasítással, hogy űrt hagyjon maga mögött, ami mégnagyobb káoszt teremt, hanem mást kell választani. Arra kell fordulni amit akarunk, amit vágyunk, amit szeretnénk. A spirituális és morális alapjai már készen vannak...a tényleges lépéseket kell megtenni. És ez a legnehezebb, mert ez az elején nagyon komoly áldozatokat kíván meg a generációinktól. Ám ezt az áldozatot senki nem akarja meghozni. Tisztában van vele már most mindenki, tisztán látja, hogy lemondásokkal és kezdeti nélkülözésekkel, komoly nélkülözésekkel járna egy új életvitel, egy új társadalom elkezdése. Ezért stagnálunk. Vagyis bárcsak stagnálnánk, de mindinkább süllyedünk… 
Tenni, alkotni, hatni  az tud, aki tudja hogy mit csinál! Nem csak sejti, nem "csak úgy gondolja", hanem tudja. Nem logikán keresztül, hanem a szívén át.
Ez a világ nem azért lesz jobb mert imádkozunk, és egymás sebeit nyalogatjuk. Ha ezen múlna, talán már nem itt tartanánk.
De nem ezen múlik. Az önmegvalósításon múlik. De ott is nem anyagi, pénz, vagy hatalom által orientált és irányított szinten. Hanem szív szintjén. A szív értelmén keresztül. Onnantól a puszta jelenléted is segítség mások számára. Onnantól a mozdulatodban tánc van, a hangodban dal énekel,  a szavadban vers beszél. Az ölelésedben gyógyír hajt ki.
Te vagy a küldetés! Minden más...ebből fog jönni. A világnak nincs szüksége “negédes imákra, lelkiismeret tisztítgató szolgálatra”. Ha ezt gondolod, akkor alábecsülöd Istent. 
A mai ember szkepticizmusa nem belülről táplálkozik, hanem a külső világból, a társadalmunkból. Ha a gyermek ártatlan szemével szétnéz mi folyik körülötte, végül is csoda ha ép elmével képes felnőni. És ha képes, akkor az arzért van, mert védekező állásban nő fel, egy állandó menekülés van az elméjében. Onnét ragad rá a hitetlenség és ezáltal valamilyen formában a tudatlanság is.
A magával hozott, a rá bízott “puzzle” darabka fokozatosan értékét és lényegét veszti, mivel a társadalom egészen mást követel meg tőle, ha egyáltalán túl akarja élni emberhez még méltó életszínvonalon.  Hogy is válhatna a kép teljessé az emberiség előtt, ha ezek az apró puzzle darabkák csak csorbán kerülnek a helyükre, már ha oda kerülnek és nem tűnnek el teljesen menet közben.  Nincs világképünk, nincs életképünk…így nincs mi felé haladnunk. Ha azt veszik el tőled, azt teszik lehetetlenné benned, amit magaddal hoztál a lelkedben…akkor a létezésed alaplényegét lopják el tőled. Bizony, nem kisebb dologról van szó…
Amit magaddal hoztál, annak te a mestere vagy. Bármilyen apró dolognak is tűnik ha megpróbálod beleilleszteni a mai világképbe, bármilyen nevetségesnek vagy értéktelennek van feltűntetve a mai propaganda részéről, bizony mondom neked…anélkül soha nem lesz teljes a kép testvér! Fontos vagy! Nem csak a magad számára…mindannyiónkéra!
Ezt a fajta tolvajlást azok követik el ellened, akik kitalálták az “Idő-t”, azok támadnak akik születéstől halálig gondolkodnak. Ők keretben élnek, abban kell élniük és így sietniük kell...és biztosra kell menniük. Őket bezárja az idő. Ennek a folyamata és leképződése a rohanó életvitel, a megfelelési kényszer, a verseny, a törtetés, az állandó győzni akarás, a háború. Bizony, komoly terhek az emberiségen, súlyos láncok. Mai világunkban az ilyen nézetű emberek építették és “építik” a társadalmakat, legalább is a történelmünk utóbbi évezredeiben.
Az idő szó olyan téveszmét kelt a tudatban (az időmérő szerkezetek, órák miatt), hogy az idő múlik. És vele együtt te is múlasz...végül elmúlasz. Pedig ez tévedés.
Az idő helyett talán inkább mond azt, hogy változás. Más értelmű, más minőségű szó, és másra is utal.
A változás emberi minőségre  levetítve gyarapodást jelent. A Szellem teljesedését. Aki változik annak új mezők nyílnak mindig és mindig fraktális törvényszerűségben és következetességben. Tehát a változás az alapjaidból/ra való felépülést, gyarapodást, a felnövést az “Ég” felé mutatott irányba teljesíti ki. A korábbi példához visszatérve egy pillanatra, mint ahogy a fák is a fény felé törnek koronájukkal, úgy az emberi Szellem is a Fény intelligenciája és ölelése felé törekszik életében.
Ez egy egészséges kitárulkozás, kiteljesedés. Ennek a fogalmi minősége és tartalma szögesen ellentétben áll az elmúlással. Jóval felette áll. Ez a fajta életszemlélet nem elszakít, hanem felold. Nem billent ki egyensúlyodból, hanem stabillá tesz. Nem megmerevít, hanem fellazít. Nem bezár, hanem kinyit…
A nyitás egy pontban történik, a Most-ban.
A Most megfoghatatlan ha nem érted a pillanat lényegét. Ám azt megérteni úgy lehet, ha átéled. S mikor átéled, akkor rádöbbensz, hogy a pillanat nem egy kimeredt kép, nem egy rögzült fénykép, nem egy beakadt filmkocka...hanem időtlenség.
Úgy értsed, hogy a pillanatnak, azaz a Most-nak  a pontra (időpontra) merőleges mélysége van. A pont mögött kinyílik és kitágul.  A történések nem rendelkeznek időtartammal. A pillanatba érkezett egyén nyíltságról, szabadságról, félelem-nélküliségről tesz mélyreható tapasztalást. A Most meztelen...és megköveteli tőled, hogy te magad is meztelen legyél.
Az ember-élet valódi és értékes megtapasztalásához elengedhetetlen a Most mély és teljes átélése. Szintén fontos csatolás a fentiek vonatkozásában, hogy…a Most a “Kiút-Beút” kapuja.  
Enciklopédiák végtelen sora zengi az ember bölcsességét, filozófiája által nyitott távlatait, művészi kép, hang, forma alkotásainak világát. A próféták is elmondtak már mindent. Minden el lett mondva, minden meg lett mutatva az embernek. Könyvtáraink roskadoznak a feltárt titkoktól, földi és égi törvényekről számolnak be.
Az emberi lélek jó. Ha valaki megbotlik melletted akkor te önkéntelenül utánakapsz. Ez a bennünk élő alapkód, a másik őrzése, óvása, segítése, szeretete. Mert az ember, jó.(!)  Az ember dolga építeni...szeretni azt ahol épít, szeretni azt amit épít, szeretni azt akinek épít. Ez volna a dolgunk.
Mégis, az életkép azt mutatja, hogy valami hiányzik, valamilyen elemi rész hibádzik a képből.
A mai hős a katona. Lehetőleg halott vagy nyomorék legyen, úgy a hatásos. Mivel ha egészséges akkor semmi érdekes nincs benne. Ja, és természetesen a helyi propaganda oldaláról beállítva a Jó-katona legyen. A másik oldal az ellenség ugyanis gyűlölendő…Harcoljon az igazságért és a békéért! Ami persze a kontroll hatalomnak egyáltalán nem érdeke, így nem is jön el soha.
A másik hős a sportoló, aki súlyos milliókért teszi azt, amit tesz. Játszik, hisz a sport valahol még mindig játék…de ő már csak ezért a pénzért játszik. Ha kiszivattyúzod a forgásból a pénzt, könnyen belátható időn belül a “profi” sportvilág hősei egyszerűen eltünnének a színpadról. (Tisztelet a kivételnek.)
Hős a színész, aki olyan epizódokat tud eljátszani, amivel szeretnénk azonusulni, amibe  szeretnénk azonnal beleszeretni. Képesek vagyunk beleszeretni a lefestett “maszkba”…azt hisszük, az az igazi.Hős a rocksztár! Mindenki rocksztár akar lenni. Mindneki ünnepelt bálvány akar lenni. Mindenki a csillogás közepén akar állni… Sztár! Sztár! Sztár!
Hős a politikus. A mai “vezér”. Aki úgy tör pálcát feletted, hogy közben folyamatosan a kezét mossa… és amiben mossa, az a te verejtéked, könnyed, véred.
Mindenhol hőst találsz, ahol vakuk villognak. Ez az ő csillogásuk, ez az ő “Napuk” fénye. Ez az ő ismertető jelük…
Az átlagember nem hős. Az átlagember akire egy egész világrendszer épül és dübörög, ő nem hős.Pedig igazi harcot, igazi helytállást ott találsz… kórházi szobában, mozdulatlanul ágyban feküdve. Vagy csendben némán, összeszorított fogakkal egy kiszolgáltatott helyzetben, monoton életvitelben évtizedeken át megvívva, sokszor nyomorgva megöregedve.  Aranyérem, kitüntetés, vállveregetés nélkül. Itt nem kattognak a vakuk… 
A misztikus körök szerint, amikor egy csecsemő születik, a világ újraindul.  Az újszülött csukott szemekkel jön el közénk.
“A csukott szeme mögött ő nem alszik. Nem azért zárta be a szemét. Azért zárta ki a külső Univerzumot, mert a belsőben utazik. Ott zuhan befelé...belső égboltja felé, és az égen ragyogó Napja felé igyekszik. Hírért megy. Válaszért megy. S mikor visszatér kinyitja a szemét és elmondja a hírt, elhozza a választ.” 
Ugye érted?
Nincsenek titkok... olyan mezők vannak, ahol nem jártunk még.
…és engedje meg az olvasó, hogy mindazt, amit fentebb felvázoltam, összefoglaljam két sorban, amolyan üzenet gyanánt mindenki felé: 
-Hogyan tudok megtanulni repülni? - kérdeztem
-Úgy...hogy repülsz!