7blogjaP

Kísért koszorú utamon,  

Dícsért szomorú unalom,  

Az éjen át találom magam,  

Mélyen, fát tálalom, magom,  

Öntöznöm kéne, hogy szeressen a csemetét,  

Ösztönöm élne, hogy etessen remetét,  

Aki majmol, szemetelőben videókon keresztül,  

Valaki hajol, temetőben bókon kereszt ül,  

Harapok, érték, ess, kis értékes, gyengül,  

Maradok én, és te is, egyedül.

Nem vagyok igazi, nehéz váltani,  

Ellenem hagyok időt igazítani,  

Szellemem vágyok, halogatok lázítani,  

Szerelmem eltaposnak, nem hagynak tanítani.

A fényűzés, okozott sérülés, 

Lény-szűrés fokozott térülés, 

Forgatott kés, mely szóközként szívben áll,

Kény, fűzés, szórakozott évülés, 

Tény-űzés, foltozott szédülés, 

Dobogott, és pehely, választó(esz)közként ívben Száll.

Kénytelen addig vergődni lelked, míg mindenki korrumpál.

Az ember allegóriája.

Pusztítás és taszítás, a végén mindent elás,
Csak élsz és teremtesz, hogy magad, engem elláss,
De nem a messze vidékre, csak hogy higgy a pribékbe,
Kitért hittel tolod magad töröd, életed élheted klisékbe,
Érthetetlen, hogy mennyire szép a világ és még sincs, virág,
Amit ne pusztítanál el csak azért, hogy elutazd, ahelyett, hogy csak megmutasd,
Magad és azt ami benned rejlik, de az tengernyi mély kínt elferdít, felsejlik,
Benned talán, hogy jobb lenne kimenni a mezőre, és nem csak célozni a velőre,
Ellesni, elesni a szemétdombon, ami egét elhordom, s tönkre verem, de még elmondom,
Szénalapú fehérséget kotrom, s földbe öntve magam is elhordom,
Elég volt, hogy mellettem már mindenki holt.

Az ördög glóriája.