7blogjaP

Otromba.

Mit jelent, a valakinek lenni? Mászik. Talán, elég csak ott, el lenni?

Kit jelent, java,  minek-elleni? Másik falán elég csókot fenni,

Szeretne,

romba,

Valakivé válni, dőlni karomba, azt jelenti, hogy zavaromba,

 Kell vájni, mások által elismert hatalomba, 

Etetne,

Fájdalomba',

És időtlenné hálni, elfogadott vagy, amiatt, amiket mondtál, tettél, 

De szerencse, befogadott vagy elhagy, ugyanúgy marad, a halni, így lesz majd senki, aki lettél.

Lehetne,

dalomba,

De, ezért nem tettél, csak leültél és ettél.

A választás kérdése, csupán illúzió,

Furán az élet felmérése, konklúzió,

Ami ad okot arra, hogy az ismeretek tönkre tegyenek,

Egy gyereket és a felnőttek legyenek,

Kicsit sem egyenesek, mert szeretnek csak kapni,

Pár lépést adni, de azok keretesek, borzasztóan kellemetlenek, nem szeretnek kikapni,

De bárkit szeretnek kiadni, azért, hogy elkerülhessék a felelősséget,

Eltűrhessék, ezért bármit kitalálnak, s okolják a felmenőséget,

Gúnyt űzni, sokkolják a kendőzetlenséget, bőséget,

Bírni addig is a nyomással járó hőséget,

Hazudva a bosszúságot eltűrni,

Hagyjuk a válást felgyűlni,

Tönkre tenni az érzést adni a váltást, hogy minden lehet a régi,

Hüledezzünk és csodálkozzunk nem is lehet más csak égi,

Ez a szerencse, ami ért minket,

Hideg zuhatagként szelence, nyújtunk át kincset,

Ruha tagként bújtunk, valakinek, aki nem is kérte,

Kis lépte, melynek nincs is miértje, csak "mertje",

Kár, hogy aki ezt átadta, érzi minden sejtje,

Kezében csak kilincs és nincs mersze,

„Minden rendbe jön”, persze,

Mondod csak, hogy ne bőgjön, mert „veszett fejsze”,

Az alkoholt kibontod, többé ne döfjön, kell ez a mantra, ami mérgezte,

Nem az életre tanított a tantra, csak, hogy tested kielégítse,

Családjainkat az élet ki végezte, nem teszünk azért, hogy felépítse,

De mégis élvezte, csinos ruhában magzatpózban várunk az utolsó „step-pedig”,

Közös örökség, hogy vár ránk a koporsó,

Pedig csak az emberi önkényesség,

Az a hitvány önzőség és törvényesség,

Ami vészes, meggyilkol minden áldott kapcsolatot,

És nyom mellkasába egy véres karcolatot,

S így halunk, véres álom, örök predesztináció egy csipetnyi hit Istenben,

Itt vagyunk, ismételt körök, ma még felkelünk és minden rendben,

Ezzel az átkozott tanulsággal fekszünk le és maradunk ébren, részegen a kertben,

Álltatjuk magunkat és másokat köt fel, pedig nincs kezünkben más, csak kárhozat,

Egy változat, uszítás, eszmélet, ami mosollyal tölt el, pedig az is akkora hazugság,

Pusztítás, mint az összes diffúzió adta élet, lehetőség kapta elavultság,

Születéskor hitben az infúzió csak részlet, és utána kezdődik az elfajultság,

Ünnepléskor vergődik és túléled a saját vészed,

Amiben neked és nekem is van részed.

Ezért folyatod a véred, Pedig csak itt fekszünk félszegen a padlón,

Fel se fogjuk, reszketünk, átsiklunk a lényegen, csak kis vonal vagyunk a margón.

Lelkem örvényében magába rágva,

Önzőn futok karjaid húsába vágva,

Idétlen, rám szakadó felület,

Időtlen, haladó, magányba zárt vegyület,

Felzárva, s tőled elzárva, futunk életünk körforgásába,

(és) Lépünk talán együtt, kompromisszumok oltárára.

Megélted, s megérted, felvetted, s leadtam vérted, félted, mégis úgy vélted, ez éltet,

Érezted már magadat egyedül?