Elmúlás

Üres szobákban csend honol,
Tüzes osztályban rend dobol,
Semmi sem mozdul, nincsen zaj,
Kasztrendszerben ennyi koldul, ez baj,
Feleslegesség árnyaként ül,
Félegészség bábjaként, süket a fül,
"Féltetett" tárgyaként, mindegyiküket gagyogott,
Értük a fény, mi egykor éltetett s ragyogott.

Mi értjük, ami még bennünk maradt,
Féltjük, mami ég, rezzennünk haladt,
Keresztrefeszítés lelket hasít,
Szeretetre készítés reszket, sarkít,
Értelmetlenség hullámai mossák,
Élhetetlenség hullái felhőkarcolóról morzsák,
Képtelenség, taposómalomról szánalommal piszkolják cipőnket,
A partra vetett álmainkat, fájdalommal telt időnket.

Hiány szaggat szét mindent, mi volt,
Hány senki aggat, tépi szét Istent, ki lesz holt,
Míg emlékek táncolnak az éjben,
Víg, de elkések, cáfolnak szenvedélyben,
De csak a semmi marad utánuk,
Ágak, ennyi sarad itt, mit utálunk,
Késed fend, mert az a rend piros színt betört,
S a csend, mint kínt, engem betölt.