Az ember allegóriája.

Az ember allegóriája.

Pusztítás és taszítás, a végén mindent elás,
Csak élsz és teremtesz, hogy magad, engem elláss,
De nem a messze vidékre, csak hogy higgy a pribékbe,
Kitért hittel tolod magad töröd, életed élheted klisékbe,
Érthetetlen, hogy mennyire szép a világ és még sincs, virág,
Amit ne pusztítanál el csak azért, hogy elutazd, ahelyett, hogy csak megmutasd,
Magad és azt ami benned rejlik, de az tengernyi mély kínt elferdít, felsejlik,
Benned talán, hogy jobb lenne kimenni a mezőre, és nem csak célozni a velőre,
Ellesni, elesni a szemétdombon, ami egét elhordom, s tönkre verem, de még elmondom,
Szénalapú fehérséget kotrom, s földbe öntve magam is elhordom,
Elég volt, hogy mellettem már mindenki holt.

Az ördög glóriája.