Czibere Anita versei blog

Már szeptember jár, elillant
a szenvedéllyel ölelő nyár,
átvette helyét egy lágyabb,
szelíd ölelés, a szeptemberi fény.

Szeptemberi fények, oly
szelíden égnek,
szeptemberi álmok,
mélyen bennem élnek.

Szeptemberi álmok,
még csodára várok,
csodára, hogy lépted,
nyári fényt idézhet.

Lépted merész, bátor,
elém áll, s nem vádol,
elém áll tekintetem keresve,
s megbocsátunk e keserű csendbe.

A keserű csendben, már,
minden szépnek látszik,
a szerelmi vétek,
tisztulásra vágyik.

Megbocsátunk, mert erős az,
ki Érez, nem adja csak,
úgy fel, hisz a,
Szerelem az Élet. 

Őszanyó

Őszanyóka puttonyába,
szőlőt cipel napnyugtába,
szent a szőlő, szent a leve,
áldott ital Isten kegye. 

Áldott ital Isten vére,
Szőlőtőke-vesszejének,
Vérét adja éltetőnek,
Vére bordó, Ő az Élet.

Megmentője föld népének,
Szent szövetség, mit borral
szentel, szent Mindenség,
mit vérrel ken fel.

Vére bordó, s mint a bársony,
koldus népre átruházott,
koldus népe, s Ékruhája,
Királlyá lett Fényvilágba.

Szőlőt érlelő augusztus-vég,
Még benned ragyog a kék ég,
Még benned ragyog a nyár,
De az ősz már a nyomodban jár.

Nyári fények, nyári ízek tovaszállnak,
Nyári szerelmek ízei emlékekké válnak,
Nyári szerelmek melyek ragyogtak, mint
A napfény, nyári szerelem-istenség,
Aranyló ölelés, melybe belevesztél.

Belevesztél, de Istenekkel eggyé váltál,
Elmúlhat e földi létben minden mi Szent,
Ám hol Hazája van, hol örökké ég a láng,
Ott minden szerelem Egy tőről fakadó lángként,
Örök ölelésben összeolvadván egymásra talál.

Összegyűltek a határba,
gólyák népe utoljára,
utoljára kelepelnek,
búcsúdalként a melegnek.

Meleg idő végét járja,
édes Haza hideg mára,
gólyamadár magasba száll,
távolodik már a határ.

Fentről nézve kicsiny fészek,
jövőre ám visszatérnek,
visszatérnek édes nyárba,
szép Hazája hazavárja.

Gólyák népe Afrikába...
idegen hely, s nem vár rája,
gólya szíve igen nehéz, de,
a hideg nem vár nyomukban rég.

Napraforgók koronája lassan földre hull,