Czibere Anita versei blog

Aranyló sárgába öltözött
természet, lágy mosolyú,
szelíd fények,
az arcomhoz érnek.

Még ölébe vett a természet,
s aranylón bordó palástjával,
körülvén terített, átadván
szelíden utolsó anyai mosolyát.

Mely már gyengülő fények,
ragyogásán át suttogott,
szelíden altató imát, s ölelő
karjában csend, béke honol.

Nézem a tájat, s érzem a
meghittséget sugárzó csendet,
szent imádat, e csendből ölel
át Ő a természet szíve engem.

Ölelése édes, reménységes,
szívemhez suttog:"Örökké veled vagyok",
nem alszom, csak a fákat ringatom,
csak a tájat altatom.

Fehér dunyhát szőve rájuk,
alatta a nyár tüzét tartogatom,
hogy újra felébredjen, szerelmes
tüzével újra táncra keljen.

Aranyló mennyei pompával,
dicsfényben ragyogón,
örök szerelmes énekével,
imákat zengjen.

Imákat zengjen ragyogón,
áldásként pompázzon,
Fényével éltetvén mindent,
a megfakult világon.

Az Isteni festő

Isten lelke alászállott, s
egy világot átformázott,
átfestette a reggeleket,
átfestette a leveleket.
Zöldből legyen citromsárga,
citromsárga-narancssárga,
narancssárga arany mára.
Négyszínű lett palettája,
de kell még hozzá keverék,
legyen bordó, úgy lesz szép.
Bordó levél talányos,
a világ meg oly lágy most.
Lágyan ölel napsugár, s
a színkavalkád ragyog már.

Őszi fényben fürdik a táj,
őszről mesél már a világ,
lágyabb fények szeretgetnek,
édesebben ölelgetnek.

Simítása édeskésen,
szív zugához ér szelíden,
"elmúlása" varázst üzen,
újjászületésért pihen.

Természetnek örök álma,
gyönyört hint az őszi tájra,
benne rejlő szép kikelet,
gyönyörfényben újjászület.

Őszi fények oly szelídek,
szeretettel felénk intnek,
hívogatnak, szívhez érnek,
elmélyülésünkre kérnek.

Kiscsillag húzza a kerek hold szekerét,

sötét éjben útrakél a fény...

Holdfény udvarában ezer tündér játszik,

álmodón a Vénusz a földre sugárzik,

álmodó csillaga a Szerelem fényének,

álmodó hitvese az ég hatalmas Tüzének.

A Hold fénye áhitattal a Vénuszt csodálja,

ezüst palástjában szerelmesen síklik utána,

szerelemi fények ragyognak az éjbe...

szerelmi áldás hull az öreg föld szívére. 

Lágyan suhant át a fák között
a szeptemberi szél, s lágyan
billent meg tőle minden levél,
gyengéd üdvözlése ez a közelgő ősznek.

Mely árnyként kering már a fák között
kik még zöldben tündökölnek, s a
fakoronák még hűsítő, nyugtató
zöldben derülnek.

De hamarosan az ősz rozsdás,
piros, sárga káprázatú színkavalkádja
festetik a földi világ vásznára, mert
a természet a legnagyobb Mester.

Ecsetét saját szívébe mártja,
színeit saját aranyló Fényéből
pompázza, szeretem ilyenkor
az erdőt, a csendet.

A lágyan aludni térő természetet,
szeretem csodálni a szelíden
suttogó fákat, érezni hatalmas
erejét a világnak.

Hallani éneklő imáit a fáknak,
őszi erdők, ember járja...
Nem más ez, mint egy
természetfölötti erő, s az ember
egyszerű, meghitt, szent találkozása.