Czibere Anita versei blog

Katicabogárka, katicabogárka
miről álmodik a lányka?
Álmodik legényről, méz ölelésről
méz ölelésben pöttyös szárnyú repülésről.

Pöttyös szárnyon messze szállnak,
az égboltig meg sem állnak
az égbolton angyalt látnak
angyal így szól: -Hazavárnak!

Elindulnak az angyallal
felrepülnek aranytollal
elhagyják a földet, hegyet
elhagyják a fellegeket.

A legény meg angyalt kérdez:
-Hová szállunk kedves lélek?
-Odaszállunk, ahol Fény vár,
szerelemből van a gyémánt.

Szerelemből szőtt egy város,
szerelem ott a világod,
szerelemből van egy kastély,
szerelemből aranyló rét.

A kastélyban a Szerelem Él
a palástja is szerelem-fény
Fényes Fenség, s Jóságos
A Szent Legfelsőbb Szerelem Ő,
az Isteni Nagyságos.

Mert az Isten-Szerelem
Szerelemből kegyelem,
Ott álmodja a sok szépet
teremti meg a Fenségest.

Földi létben a szépséget,
jó embert, és egészséget,
Fénylő keze Örök barát,
felemel, ha elesni lát, átöleli
a gyengéket, s ad Ő nékik menedéket.

Hívlak, ahogy síró gyermek
hívja az anyja ölét,
hívlak, ahogy a haldokló sötétség
hívja a pirkadó fény tüzét.

Hívlak, ahogy egy álmatlan éj
hívja a mesés álom tündérét,
hívlak, ahogy az esőt hívja
a szomjúhozó rét.

Hívlak, ahogy a templom zengő harangja
lélekölelésre hív egy megszentelt misén,
hívlak, ahogy a rózsabimbó hívja a
szirmot fakasztó napfény éltető erejét.

Hívlak, ahogy az élet hívja
éltető tüzét, hívlak, ahogy
egy mézillatú szerelem hívja
pezsdítő nedűjét.

Hívlak, ahogy egy kóbor vándor
dalával hívja messze lévő kedvesét,
hívlak, ahogy az óceán hulláma
hívja a szél ringató kezét.

Fagyos karral ölelt át a hajnal,
elhagyta a lelkem ezernyi sóhaj,
fel fel csapott a tengernek habja,
mint lelkem vadul hullámzó moraja.

Különleges színek keltek életre,
a látóhatárt oly szépre festette,
mintha borongós eget zavarna,
vidító színeit a hajnal előcsalta.

Szomorú Valentin napon,
szomorú énekem dalolom,
lelkemből egy feltörő ének:
Ne hozz nekem virágot kérlek.

Ne hozz nekem virágot többé,
szerelmes dalodat se dúdold többé,
hagyd, hogy köddé váljon a szép álom,
mire ölelő karjaidban szívem vigyázott.

Szerelmünk kék egén furcsa árnyak,
szerelmünk tengerén múló délibáb van,
virágod a földön, hervadó virágok,
szívem virágszirmai messzire szállók.

Kiscsillag húzza a kerek hold szekerét,

sötét éjben útrakél a fény...

Holdfény udvarában ezer tündér játszik,

álmodón a Vénusz a földre sugárzik,

álmodó csillaga a Szerelem fényének,

álmodó hitvese az ég hatalmas Tüzének.

A Hold fénye áhitattal a Vénuszt csodálja,

ezüst palástjában szerelmesen síklik utána,

szerelemi fények ragyognak az éjbe...

szerelmi áldás hull az öreg föld szívére. 

Már szeptember jár, elillant
a szenvedéllyel ölelő nyár,
átvette helyét egy lágyabb,
szelíd ölelés, a szeptemberi fény.

Szeptemberi fények, oly
szelíden égnek,
szeptemberi álmok,
mélyen bennem élnek.

Szeptemberi álmok,
még csodára várok,
csodára, hogy lépted,
nyári fényt idézhet.

Lépted merész, bátor,
elém áll, s nem vádol,
elém áll tekintetem keresve,
s megbocsátunk e keserű csendbe.

A keserű csendben, már,
minden szépnek látszik,
a szerelmi vétek,
tisztulásra vágyik.

Megbocsátunk, mert erős az,
ki Érez, nem adja csak,
úgy fel, hisz a,
Szerelem az Élet.