érzések

Összezavarsz, ahogy jössz, a létezésed.

Felzaklat, amikor látlak, mégis folyton vágyok utánad. 

Felkavar a puszta tudat, hogy ma is érezlek. Ahogy 

végigsimítasz  rajtam, oly gyengéd, mégis, 

ha vihar jő, tudom, hogy két karod örökkön megvéd. 

Összezavarsz...de tényleg, bennem élsz,

s én csordultig telve veled égek. 

Most mégis vegyünk búcsút... nem, te buta, nem végleg! 

Tudom...nekem is fáj. Kezem kibújik a tiédből, menj

hadd legyek, most magam!

Szeretlek, várlak jövőre, 

te egyetlenegy Szerelmetes Drága Nyaram...

Vannak dolgok, amiknek azonnal érezzük a hiányát, ha elvesznek az életünkből. De vannak dolgok amik,  amikor rendelkezünk velük, természetesnek vesszük, nem tűnik nagy értéknek, de amikor már nem a miénk, megtudjuk micsoda kincsek voltak számunkra.

Ez a hiány sosem múlik el, az idő pora nem lepi el, hiába próbálunk nélkülük élni, már semmi, de semmi nem lesz olyan, mint előtte. Mikor egy közeli szerettünk távozik az élők sorából és többet nem hívhatjuk fel, nem szaladhatunk oda átölelni, nem érezhetjük az illatát, nem tapasztalhatjuk meg a féltő, óvó szeretetét, a hiánya mindig bennünk lesz, csak a mértéke fog változni.

El kell gyászolnunk őt.  

Mikor szétszakad egy kapcsolat, az egyből újra kettő lesz.  Mikor megértjük miért konfrontálódott velünk, mikor a „mikor jössz haza? ” egyenlővé válik az aggódom érteddel. Az „öltözz melegen” a szeretlekkel olvad össze. Mikor megértjük, hogy lehet csendesen szeretni, nem szóval, hanem tettekkel. Mikor bár mennyei ételt eszünk, de egy száraz kenyér szelet is jobban esne vele…mikor elveszti szépségét a lenyugvó nap a Balaton parton.  Mikor a csend átölel bennünket, de ez olyan csend, amelyben soha, de soha nem akartunk lenni. Na akkor értjük meg majd igazán, mit veszítettünk. 

El kell gyászolnunk őt.

Van akiknek újra, és újra...

és újra

újra

Büszke férfi, aki bátran megy

Mennék és mégis vájnék árkot
kettőnk közé. Várnék, de már
rohannék is a Tőled-távolba, hogy
esély ne legyen szorított szívvel
majd visszanézni a szépbe.
Hallom szavad, kétkedve fogadnám
igazát, ha szemedbe nem lelném az
enyém vigaszát. Mint kesernyés
dohányt, úgy sodor az élet, mi a
függőnek öröm, a másiknak a végzet.

Éléskamrám voltál…s gyakran tártam ajtód,

hogy ízeid ajkamra csenjem, s némán

ittam minden-perced sercenő csókját, 

őrizve a csendem.  Szádnak édes

sarkában bújva, lopóztam mindig feléd,

vakon mégsem láttam az én utam

nem arra visz… amerre te mész.

A polcok üresek lettek, kiürült minden

falat, mégis hittem,  tán egy rejtett ajtó

mögött néhány megbújt érzés maradt. 

Faltam, haraptam, míg volt mit enni,

de már annyira éhes voltam,

szeretni, szeretve lenni vágytam

s itt maradtam... éhen-holtan ….