Ezerszíngomba

A főzés gombnyomás csak,

kiválthatja bárki ujja.

Nincs helye kavarásnak.

A legjobb aroma

titkos receptjét már

senki sem tudja.

A gép számol helyettünk.

Fordít és ír is, ha kell:

gondolata mindig logikus.

Gyerekbiciklink 

csakis párnázott,

szigorúan ergonomikus.

Minden jobb lesz, kényelmes - és mi?

Mi az amit a

technológia megtanít -

felejteni, félni?

Üres lépcsőkön felfelé haladva

magányos egyen-életet élni?

(Zárom soraim,

megyek a netre e-mailt nézni.)

Elbújtam

valahová,

a saját agyamba.

Az autó 

mintha

magától haladna.

Fejemben

vetítve 

évek peregnek.

Lepkeként

csapongva

mérföldnyit repkednek.

Vigyázat!

Pirosra

váltott most a lámpa.

Nem értem,

hogy lehet,

központ rögtön látja.

Keréknyüszítő városokon

hideg a napból font,

porrámán hímzett

piszkos glória.

Caplat kérdőjelpúp hátakon

mindennapos tova az önző

monotónia.

Résekben késként visít a szél,

meglapul benn a 

titok: reszketeg,

félszeg fóbia.

Síkos flaszterre pehelykabát

héjából nehezelne ma még

kifordulnia.

Mit rejt a kabát,

mit hermetikus

védőfólia?

Teher ólomszürke pépét, mit

öröklétig új Atlaszként kell

kihordoznia?

Parázsban beráncolt krumpliban

lisztté lényegült belsőt? Nem jó

hivalkodnia?

S ha ma mégiscsak

kacagón apró

szikra a titka,

mit vértjében féltőn sikerült

most csak azért is sebző széltől, 

jégtől óvnia?

Mellyel, fagy ha ereszt, új érán

kellene tánckapatos, vérbő

máglyát raknia?

Kontúr nélkül, massza a külső,

álharmónia.

Kellene más szem.

Mindentlátás röntgenjóslata.

Hogy roskadt hamunak halmára,

katlan mélyén apadó váltig

kékepe lángra,

vélt hévtől piruló árvára, 

álnok zsarátnok 

lobogón dacoló arcára

értő bölcsként világítana:

cinkos lánggal a csillagfelhős

mindentölelő,

ős-empátia.

Hegy kékjén rianás a tél hava.

Barnásan szánt bele a nap heve.

Itt haladt elefánttal Hannibál tova,

no meg a háromszáz rakott púpú teve.

Nyanyókám hol vagy?

Hol van a pogácsa?

Titokban dugdostad 

zöld kosár aljába.

Horgolótű megáll.

A fonál elvágva.

Így lettem mára

hirtelen nagy-árva.

Menesztve lelked

mára csendítenek.

E világból túlra

téged lendítenek.

Sütni kész két 

sima tenyereden,

életed nyújtottad

bízó egyenesen.

Hová mentsem, 

és főleg hogyan?

Az idő őrült ló,

vesztébe rohan.