Ezerszíngomba

Néha 

tréfás 

hangulatban, 

lesnek-e

állatok

langy zuhanyban?

Elébb még csak pocsolya -

majom módján mókáskodó,

bohócfejű koponya.

Mellette éjfélre lesve,

hosszú lábon billegetve

rosszban sántikál talán

három szarvas kankutya.

Üvegfalon ha gőz jár,

farkán pitypangbóbitával,

teli pitymalló virággal,

mesebeli taktust vár

égbe nyújtott, kandi csőrű, 

apró pöttynyi madárpár.

Ahogy egy csepp legurul, 

lesz belőlük nyurga, 

trubadúrnadrágos nyúl.

Esik a hó,

puhán alkotó,

lábak nyomán

borzongva roppanó.

Esik a hó

félelmet elnyelő,

szögletes éleket

kerekbe terelő.

Esik a hó

hullámmal ívelő,

habjával hagymát

féltőn rejtő tető.

Esik a hó

jötte ritkuló,

dombon, lankán, lelken

vendégként simuló.

Nem mentem el, hisz ott vagyok.

Itt? Monoton mindennapok.

Délibáb-sziporka:

Üveggyöngyként a múlt, 

sárporba tiporva.

Hogyha forog a gép, 

elmosódik ugyan a kép, 

de illat, amikor rebben, 

repít szélnél sebesebben. 

Mikor magányos a csend,

megbomlik a látszatrend.

Enged kapun a lakat,

elborít az áradat.

Szemről málló üvegcserép,

kínzón élesedik a kép.

Mi nincs, óriássá emelkedett

s trónol törpe “vanok” felett.

Mert nincs meleget lehellő, 

cinkos öreg kő.

Tekinteted cirógatva 

nem siklik ős-homlokzatra.

Sötét város térképén

sehol egy ismerős fény.

Céltalanul, zavartan lép,

kit nem vár otthon, kötelék.

Mi az irány? Merre menjen? 

nehéz kérdés idegenben.

Összetett lett az egyszerű:

bonyolult mi egyértelmű.

Hiába is rendezgeted, 

házad itt csak futó keret.

Nincs ki őrizze a neved,

föld kiveti gyökeredet.

Mész? Helyetted névtelen jő,

Kézjegyedet 

mocskos dögszivaccsal

mossa múló idő.                                                                                                                                                      

Még sziget az írmag-család az árban

Mikor merül el homály katlanában?

Idegen kövek közt porrá zúzódva,

mikor hígul eleggyé, énjét feloldva?

Nem mentem el, hisz ott vagyok.

Kérdés, meddig maradhatok.

Meddig vakít a sziporka?

Mikor zárul be a kapu, mikorra?

Csinung. Csinun-inung-inung.

Csengetek.

Nehogy odabent megijedjenek

az árnyak.

Hátha örülnek jöttömön.

Hátha várnak.

Fehér korong a csengő gombja

porcelán tapintása szelíden enged,

ismerős ujj, ha nyomja.

Biztonság kedvéért 

a levélrés fedelével 

is koppantok párat,

mielőtt kerregve nyitnám 

a keresztpántos zárat.

Mellettem mély ú-val húz a falift.

Hol áll meg?

Célja másik emelet.

Zökkenését hiába fürkészni,

nem szállít ide váratlan örömet.

Nehéz bársonyfüggöny az ajtón

benn tartja most - a hideget.

Ottfelejtett fekete esernyő csak,

mi a polcon ráminteget.

Balra a kamra.

Résnyire nyílt ajtaján

kitátogat a sötétség a gangra.

Üvegek, tálak üres hada várna 

befőttel, lekvárral

terhes roskadásra.

Szerény fémtálca tükrében

riadtan, pislogva szisszen a szódásüveg.

Fényes gúnyája

rárakódott portól nem ismer magára.

Kietlen konyha pepita köve morzsátlan.

Valahol 

vidám vasárnapi ebéd

atomjai reszketnek.

Aranymeleg lámpafény 

imbolyog az erkélyig.

Rejtett sarokban éneklő

karácsony-foszlányok rekedtek.

Az ajtót be kell csukni. Óvatosan.

Vigyázva az üvegre.

Nem kúszik ugyan be szag, 

és hiába is ügyelni illanó melegre.

Sokszögmintán csak hűlt szoba sejlik

szürke árnyalat "rekamén" a sárga.

Karosszékben összehajtott pokróc

mintha csak valakire várna.

Nem oda ülök. Helyem szemben a másik.

Most is lassabban ketyeg itt az idő,

foga el-elvásik.

Asztalkán rojtos terítő,

keresztrejtvény, reszketeg, 

mikrocikcakkos betűkkel,

cetlire másolt idézetek közt

sajgó nyugalom tölt el furcsa derűvel.

Mintha lógna még egy borszínű szála

oboa-nád erős madzagjának,

mintha csak a szőnyeg fakó kávészín mintáján

szorzótáblás társas kártyái sorakoznának.

Mintha magnóról polka-zene szólna,

mintha ropnánk rá mind, bogdányi sváb módra.

Kérés nélkül nyílik a mézszínű szekrény fiókja, ajtaja.

Lábad elé

mindből más és más titokzatos világ omlana.

A felsőt gombok lakták, olló, stoppolófa.

Sok, hibás gomb,

lyuktalan,

egylukú,

máig bevésődött, fanyarkás illatú.

Felette kis almárium. 

Drogéria mindennapokra. 

Csábító lakoma 

ígérete,

áradó 

édességaroma.

Sorakoztak továbbá finommívű, 

féltett kristálypoharak 

benne.

Ünnepi ebéden félszeg ujj alatt 

üveghangon búgó szerszám -

ha szigor engedte.

Jobbra a kétajtósban 

lepedők, huzatok, ingek

patyolat érintésű

hársbalzsamú rendje.

Tisztaságba öltözhetett,

bárki, ha felvette.

Még vár a fürdőszoba is.

Emlékfüstként terjeng 

egyszerű szappan tiszta illata.

De elsüllyedt már a kád,

a víz, a habos, 

kalanddal ölelőn lágy.

El a ruhákkal terhes 

nyirkos cseppeket hullató fregoli;

a törött timsókocka.

Nyelvragasztó, 

kristályos rózsa-derengése

homályba merült, 

zsibbasztó feledésbe.

Félfán a ceruzával rótt mérce 

még hirdeti

hogy nyúlt túl lassan rajtuk valónk.

De csak 

a testbeli.

Hosszabbodik már árnya 

szekrény tetején 

a lágyívű szoborfejeknek.

Ideje ágyat nyitni 

ropogósra vasalt, 

selyemtükrös paplanút,

fáradt örök gyereknek.

Gyűlik a falon fények vonala.

Számolhatnám szunnyadásig,

mint akkor, valaha,

ahogy egyre halkuló pászmával

autók fénye 

villan a bútoron sorban,

parázsló, gyengéd táncával.

Sötétségbe süppedve csak várok,

hadd folyjon számlálatlan percek hada.

Puhán ölel a régi csend

minden apró, ismerős zaja.

De ködbe süllyedve

tartóztathatatlan halad 

az emlék távolodó lépte.

Sietnem kell.

Küszöb előtt lám a

kilinccsel vesződik,

az erkély ajtaját már-már elérte.

Kíméletlen fordul rá a kulcs,

viaskodó kezemben utoljára,

a kattogó, 

könyörtelen akaratú zárra.

Vele együtt

gyerekkor 

melengető,

kedves szilánkjára.

Szaporán dobbannak 

ritmusra a lépcsők, 

minden egyes fordulóban vérző

köteléket tépők.

Pillantás még egyszer sajogva ámul:

postaláda kulcslyukát

mészpadlóban ős-csigát

a tér minden hajlatát

utoljára még beinni,

ezentúl mindig, mindenhova 

értékes letétként magammal vinni...

mielőtt a vaskeretes kapu tárul,

majd halk csattanással,

végérvényes lemondással 

mögöttem megadón zárul.

Fejet hajtva végzeten

torpanó-tétován, 

útra hajtott fejjel

haladok idelenn.

Hasítva, hirtelen nyilall,

a szó,

amit meghitt hang sugall:

Fel, csak fel nézz!

üzen nekem.

Kísérve mindvégig türelemmel,

rég várja tekintetem:

ott fenn, ott, igen, 

integet rám fényesen.

Gyerek voltam.

Az is maradtam.

Átgázoltak rajtam az évek.

Nem értem az embert,

ki rámmered

néhanap, mikor a

tükörbe nézek.

Öregnek születtem.

Vén lélek lettem.

Áthallottam mindig a szépet.

Hallgattam csendben,

szomjas szellemmel

idősek lábánál

bölcsellő beszédet.

Mi van a kettő közt?

Lázadás vágya,

kerülőutaknak járatlan világa

el lettek-e már

a startvonalnál vágva?

Kellett-e tévedjek néha

vakvágányra?