Ezerszíngomba

Gyűjtögettem.

Fontoskodva.

Pontos bizonylatról

folyton gondoskodva.

Eltelt. Íme,

itt van velem

életzsákom gyöngye,

küzdelem, szerelem...

pillanatok

feltekerve,

percek, órák sorra

rejtve farzsebembe,

gombolyagjuk

tenyerembe,

emlékhabjuk kapcsos

könyvbe reteszelve.

Jön velem mind!

Majd elviszem,

most, mikor a túlpart

már csónakot üzen.

Ágyam körül

állnak sorban...

Gyorsan! Készülékem

gombját még hadd nyomjam!

Kísérjen el

csak még e kép:

sürget a küszöböm,

magányom szűnni lép.

De belém tép:

foszló lélek

kezében nem tarthat

földi képet! Félek.

Hová mentsem? 

S főleg hogyan? 

Az idő őrült ló, 

csak vesztébe rohan. 

Halál rám vár 

karcos karral.

Képtelen engedem, 

nem küzdve már daccal.

Nem kiáltva.

Hisz ha visz is

a Styx mohó, iramló 

árja - csak hiába:

láthatatlan,

gyűjteményem

nektek hagyom hátra.

Ti vagytok letétem:

míg nyomom

bennetek fakad,

s él színemnek álma -

mi volt, örök marad.

A főzés gombnyomás csak,

kiválthatja bárki ujja.

Nincs helye kavarásnak.

A legjobb aroma

titkos receptjét már

senki sem tudja.

A gép számol helyettünk.

Fordít és ír is, ha kell:

gondolata mindig logikus.

Gyerekbiciklink 

csakis párnázott,

szigorúan ergonomikus.

Minden jobb lesz, kényelmes - és mi?

Mi az amit a

technológia megtanít -

felejteni, félni?

Üres lépcsőkön felfelé haladva

magányos egyen-életet élni?

(Zárom soraim,

megyek a netre e-mailt nézni.)

Elbújtam

valahová,

a saját agyamba.

Az autó 

mintha

magától haladna.

Fejemben

vetítve 

évek peregnek.

Lepkeként

csapongva

mérföldnyit repkednek.

Vigyázat!

Pirosra

váltott most a lámpa.

Nem értem,

hogy lehet,

központ rögtön látja.

Keréknyüszítő városokon

hideg a napból font,

porrámán hímzett

piszkos glória.

Caplat kérdőjelpúp hátakon

mindennapos tova az önző

monotónia.

Résekben késként visít a szél,

meglapul benn a 

titok: reszketeg,

félszeg fóbia.

Síkos flaszterre pehelykabát

héjából nehezelne ma még

kifordulnia.

Mit rejt a kabát,

mit hermetikus

védőfólia?

Teher ólomszürke pépét, mit

öröklétig új Atlaszként kell

kihordoznia?

Parázsban beráncolt krumpliban

lisztté lényegült belsőt? Nem jó

hivalkodnia?

S ha ma mégiscsak

kacagón apró

szikra a titka,

mit vértjében féltőn sikerült

most csak azért is sebző széltől, 

jégtől óvnia?

Mellyel, fagy ha ereszt, új érán

kellene tánckapatos, vérbő

máglyát raknia?

Kontúr nélkül, massza a külső,

álharmónia.

Kellene más szem.

Mindentlátás röntgenjóslata.

Hogy roskadt hamunak halmára,

katlan mélyén apadó váltig

kékepe lángra,

vélt hévtől piruló árvára, 

álnok zsarátnok 

lobogón dacoló arcára

értő bölcsként világítana:

cinkos lánggal a csillagfelhős

mindentölelő,

ős-empátia.

Hegy kékjén rianás a tél hava.

Barnásan szánt bele a nap heve.

Itt haladt elefánttal Hannibál tova,

no meg a háromszáz rakott púpú teve.