Ezerszíngomba

Ez a szoba csupa limlom,

papírtornyon nehéz írnom.

Itt egy körző, 

ott egy légy,

sarokban van zokni,

négy.

Párját egyik sem leli,

porcicával kergeti.

S hogyha mégis ráakadna

belépnek a forgatagba.

Uzsonna, a háromnapos,

táska mélyén - irtózatos.

Egyik három, 

másik hét,

ha kutatom, 

több is még.

Szörnyülködve dobja ki,

ha a lélek ráviszi:

gomba jó a kosaradba,

nem kékesen, ráharapva.

Takarító kezek mára

sort ejtettek minden tárgyra.

Porszívóba

táncolt rég,

fecni,

grafitreszelék.

Hírmondónak mi maradt?

Régi matekfeladat.

Feladat?

Megmaradt?

Indul újra perc alatt.

Értő ölelés vizében könnycseppként oldódni,

csendnek hallgató öblében ítéletlen gyónni,

néma kérdés türelmén kökörcsinként nyílni

szőrös bunda látszatvasán átzokogva sírni

rád ma fonák, mimózabőr igazságot bízni,

mikor szenvtelen torpanva ketyegtet az ütő,

hagymázas álmon hökkenőn akadoz a tüdő,

mikor rádtipor az idő, a kínzón lebegő,

mikor szökne mind a kétely, a benned remegő,

az kellene nékem akkor: szélcsendes levegő.

Ahol sóhaj illanhat, pont ahogyan akarom, 

szennyes rongyát fehérre hiába nem csavarom,

ahol gondolatnak beszéd folyása nem járom,

ahol hulló hangok echóját sohase bánom:

nem változtatnád, érzőn tartod csak világom.

Félek, egyre inkább a lehetetlent kívánom.

Itt marad a cipőm s én 

elolvadok belőle.

Préselt képként lapulok

semmi palakövébe.

Kabakfejre kacs-intón köröz a lependék

kaszaton kupacsot hiába is keresnék,

szöszös bóbita nem talmi maszat,

röpülni készül felmagzott aszat

s mitől már korán csilingel a mező

pásztor zöldszövet táskáján a becő -

persze inkább csak kalimpáló becőke, 

két félből egybe szív alakká beöltve.

Vágya sárgító melegtől le sohasem lohad,

kocsányáról hirtelen két kopáccsal kovad.

Babnál és borsónál ihletetten fülelj!

Pattanva ugrasztja magját tán a hüvely.

Szőkülő réteken mezítláb ki bóklász,

szurkálja tyúkszemét horgos pelyva, toklász.

Hinnéd, hogy az aszmag apró makkocska,

szamóca-vacokban gyűjtve csokorba?

Lehet cseresznyelégy bár csalafinta kontár,

harsanó pirosban már meglapul a csontár?

Zerge ugorhat, hogy ha nem is üsző,

boglárján mégis ott nyílik a tüsző?

Termésnek látod, ám az alma csak álca

csonthéját mesterin rejti szeder, málna?

Szó-erdőben sarjadozó sokgyümölcsű fája,

ezerszínű ritmusával lenyűgöz a bája

mit nyelvezetében nyújt a botanika -

dallammal dagadó pogány poétika.

Üresedőn

kong a belső

csodálnálak,

nincsen pezsgő.

Ha csípsz, ha szúrsz,

olyan távol

tű hegye a 

tűpárnától.

Cirógatod,

látom, nézem,

érintésed 

mégsem érzem.

Agysejtjeim

kipukkasztva-

reakcióm

elzsibbasztva.