Rodostó, ma

Nem mentem el, hisz ott vagyok.

Itt? Monoton mindennapok.

Délibáb-sziporka:

Üveggyöngyként a múlt, 

sárporba tiporva.

Hogyha forog a gép, 

elmosódik ugyan a kép, 

de illat, amikor rebben, 

repít szélnél sebesebben. 

Mikor magányos a csend,

megbomlik a látszatrend.

Enged kapun a lakat,

elborít az áradat.

Szemről málló üvegcserép,

kínzón élesedik a kép.

Mi nincs, óriássá emelkedett

s trónol törpe “vanok” felett.

Mert nincs meleget lehellő, 

cinkos öreg kő.

Tekinteted cirógatva 

nem siklik ős-homlokzatra.

Sötét város térképén

sehol egy ismerős fény.

Céltalanul, zavartan lép,

kit nem vár otthon, kötelék.

Mi az irány? Merre menjen? 

nehéz kérdés idegenben.

Összetett lett az egyszerű:

bonyolult mi egyértelmű.

Hiába is rendezgeted, 

házad itt csak futó keret.

Nincs ki őrizze a neved,

föld kiveti gyökeredet.

Mész? Helyetted névtelen jő,

Kézjegyedet 

mocskos dögszivaccsal

mossa múló idő.                                                                                                                                                      

Még sziget az írmag-család az árban

Mikor merül el homály katlanában?

Idegen kövek közt porrá zúzódva,

mikor hígul eleggyé, énjét feloldva?

Nem mentem el, hisz ott vagyok.

Kérdés, meddig maradhatok.

Meddig vakít a sziporka?

Mikor zárul be a kapu, mikorra?