Neu

ezerszingomba•  2023. július 16. 19:21  •  olvasva: 116

Naj! Naj, naj, naj, naj! Kiabálta már megint artikulálatlanul a gyengeelméjű hajléktalan a pályaudvarhoz vezető aluljárónál, mint mindig, valahányszor arra vitte az útja. Tá! Ti, ti, ti, ti, viszhangozta a pattogó ritmust az íves betonfödém. Hogy szellemileg visszamaradott, arról C. meg volt győződve. Ott állt a rendes helyén és mindegyre csak rikoltozott, hadarva. Közben még egyet ki is lépett a kurta lábaival, hogy az elhaladó orra előtt energikusan lobogtathassa az újságot. Szinte ugrált és a hangjában mindig volt valami enyhén erőszakos lelkesedés. 

Gyermekien naiv lehet az arca, esetleg bávatagon mosolygós, gondolta C. egy pillanatra, valahol a tudata mélyén. Látni sosem látta, mindig kínosan kerülte, hogy ránézzen. Az apró ember már régóta idegesítette, valamit felkavart benne. Most is kényszerítenie kellett magát, hogy üres tekintettel, befelé bandzsítva egy képzeletbeli célpont felé haladjon szigorú, kimérten sietős léptekkel. Más hajléktalan gubbaszt csak csendben a papírfecnijével az elnyűtt kalap vagy a behorpadt műanyag pohár fölött. Azokat szépen, kényelmesen ki lehet kerülni, mi több, észre se kell venni. Ott van - egy szemhéjcsapás - már nincs is. Nem zavar, nem forgatja fel a napot. Nem így ez a mindig piros pólós. Mintha készakarva választaná makacsul ezt a színt. Csak azért sem néz a szemébe. A cipőjét is fixírozhatná persze, vagy a földet, hogy meg ne botoljon. Az ám, de az meg olyan lenne, mint alsós korában, amikor eldugta az ellenőrzőjét, mert beírtak neki. Mintha szégyellné magát. Pedig ugyan miért?

Hiszen C. elismert színházigazgató. Az apja, az ötvenhatos magyar menekült, aki kétszer járta az orvosit, mert a svájciaknak nem felelt meg a magyar diploma, s közben cukrászsegédként kereste a kenyerét, talán már büszke is lenne rá, ha látná. Mögötte izgalmas, színes élet, mintacsalád, tehetős svájci feleség. Előtte van még jövő. 

Ezt a jövőt egy ideje többek között Szonjának hívják. Szonja görög, a harmincas évei közepén jár, de bája még a kislányé és úgy is néz fel C.-re. Kakukktojás ő is a nagy alpesi kakukkfészekben. Talán ezért is ő az egyetlen, aki kendőzetlenül megmondhatja neki a véleményét, akire ez a komoly ember hallgat. Emellett C.-nek tetszik, ahogy nőt formázhat ebből a képlékeny agyagból. Szelídségében van valami földillat, ami megnyugtatja. Szereti. El is válna érte, el is venné, ha nem lenne kettejüknek összesen hét gyereke. Igaz, három már felnőtt, de mégis - mit szólnának s főként mit szólna a világ. Egyszer talán majd megteszi, ha eljön az idő. Így csak egy párhuzamos univerzumban léteznek együtt, amikor csak nyílhat az oda vezető ajtó. Most épp becsukódott. Csak az orrát csiklandozta még néhány ottfelejtett illatmolekula, ahogy erőltetetten egyenes, büszke tartásával közeledett az aluljáróhoz.

Csak a piros pólós ne lenne ott. Még búcsúzón pihent Szonja feje a vállán a híd betonlábai alatt, de már összeszorult a gyomra. Tudta, hogy ott lesz s valamiért úgy szorongott tőle, mintha nem csak egy lenne ő is a sokezer járókelő között, akik nap mint nap elhaladnak mellette. Mintha tartozna neki valamivel, úgy tartott attól a pár métertől.

Csak azért sem néz fel, ma sem. Akkor olyan, mintha láthatatlan lenne. Nem kell fejet rázni, üres zsebet demonstrálni. És főleg nem kell ma sem a csalódott, gyermekien kék szemekbe néznie, amelyekben talán a kelleténél egy cseppnyivel több szemrehányás is rejtőzik. Mert, bár nem látta őket, valamiért biztos volt benne, hogy ilyenek azok a szemek. Érzik az olcsó hazugságot a sietős léptek mögött. 

Mély levegőt vett, mintha az aluljáró hirtelen hidegvizes medencévé változott volna. Épp csak az orrát nem fogta be. A piros pólós valahol a víztömegen kívül rekedt, hangja is csak tört visszhangként szűrődött át a nagy erőfeszítéssel felépített falon. De azért átszűrődött. C. kettesével vette a lépcsőket. Az ajtók már záródtak, amikor a rést szétfeszítve felküzdötte magát a vonatra. Megkönnyebbülten huppant a kékmintás műbársonyra és transzba merült a telefonja fölött. Abba a jóleső szürke ködbe, amelyik még azelőtt beszippantja a kószálni készülő gondolatokat, mielőtt azok egyáltalán rájönnének, hogy kószálni készülnek.

...

A vonaton minden hely megtelt, tájékoztatja az utasokat a hangosbemondó. Nyüzsögnek, zsibongnak még a nyaralni indulók. Bőröndök kerülnek fel a csomagtartóra, majd újra le, uzsonnák bontódnak, lázas kezek keresik a jegyeket, egyesek az otthon maradt naptejen sopánkodnak, mások a hotelt ellenőrzik a böngészőben. Egy turbános indiai pattogós angol kiejtéssel utasítgatja a feleségét és széles orrával együtt is feltűnően szép lányát. A forróságban a klíma is prüszköl, de némileg elviselhetővé teszi a kocsit. 

A kisfiú az ablak mellett ül, csapzott, sötétszőke sörtéi árnyékot vetnek a füzetre, amelybe oldalt kidugott nyelvvel egy biciklit rajzol elmélyülten, távol a zsivajtól. A pedálját most radírozza ki vagy harmadszor. A folyosó másik oldalán az ülésben magas, szikár, szemüveges nő. Teknőcmintás hajcsipesze  fehér vászoningére tűzve. Szürke fejével, egyszerű, vastag keretes szemüvegével ridegnek hat. Politikus talán, olyan, aki meggyőződésből az. Esetleg üzletasszony. A mosolya viszont lágy. Nézi a kisfiút, rámosolyog. Lehet, inkább tanárnőféle.

C. rácsodálkozik a nő melletti üres helyre. Talán az egyetlen üres hely, tátong a zsúfolt vonaton, de a fia visszarángatja a valóságba. Összerezzen, megcirógatja a fejét, belenéz szürkével futtatott tiszta mogyorószemébe. A hosszú szempillákon már majdnem könny rezeg. Ja, persze, a pedál... Hogy milyen legyen? Versenybiciklié, kengyellel vagy bmx? Rajzol C. is, egészen belefeledkezve, épp csak a nyelvét nem dugja ki. Az egész biciklit együtt színezik ki, C. a hátulját, a fia az elejét, türkizkékre. A karjuk összeér.

A piros folt csak sokkal később, nagyon lassan kúszik be a látóterébe, onnan a tudatába. Az üres helyre tehát az osztrák határ előtti utolsó állomáson leült valaki. Alacsony férfi, koponyája kissé csapott, sötét arcszőrzete épp olyan gyér, mint centisre vágott tüskehaja. Van benne valami ugrásra kész, mint az apró gumilabdákban, amelyek körbepattogják a lakást a szomszédok örömére. C. színez tovább, de az újonnan érkezett mágnesként újra meg újra elvonja a figyelmét. A füzet fölött jól látja a kissé ortopéd talpú fekete cipőt, amelynek orra nekinyomódik a földre támasztott olcsó, rikító színű hátizsáknak. A mákosan szürke melegítőnadrágba bújtatott rövid lábszárakat.

Legyen rajta csengő? Legyen? Beleborzol a fia hajába. Csengő nélkül nincs kerekezés! Régimódi, kerek fémcsengőt rajzol, pontokból álló, négylevelű lóherével a közepén. A fia türkizre színezi ezt is. A türkiz a kedvenc színe. Meg a narancssárga. Milyen nyugodt, kiegyensúlyozott ez a gyerek! C.-t hála tölti el. 

Felpillant. Az új szomszéd telefonját látja emelkedni, tartja a szikár nő felé. Az rámosolyog. Lágyan, mint az imént a fiára. Bólint. A kis férfi hirtelen mutogatni kezd. Magyaráz. A kezei ugrálnak, mintha elektromos kisülések mozgatnák. Jelel.

Süket, gondolja C. egy pillanatra és zavartan elfordítja a fejét. Átkarolja a fiát, elégedetten nézik a kész biciklit. Ugrásra készen áll a rámpa tetején, első kereke már a levegőben. Összenevetnek. Jóleső melegség tölti el.

Szeme akaratlanul is ismét a szomszéd ülésre ugrik. Most a tanárnő is mosolyog, olvadón. Vele együtt a piros pólós férfi, műbőr oldaltáskája még mindig szorosan feszül rajta. Hangok nélkül is láthatóan jól megértik egymást. A férfi szeme jár ide-oda, élénken, közvetlenül meg megáll C.-n is. Barna. Apró, fényes és megdöbbentően, kicsattanóan vidám, egyenes. 

C. elkapja a tekintetét, mint akit rajtakaptak. Valamiért nem mer már odanézni. A szemébe. Helyette a fiát szorítja meg, mint egy kapaszkodót. Ügyetlen puszit is nyom a fejére. Még mindig babaszagú. 

Azért nem bírja megállni, egy másodperc töredékére visszapillant, lopva. A férfi még mindig őket nézi, tekintetük megint találkozik. C. ügyetlen félmosolyt kunkorít, amit gyorsan el is nyom. A másik továbbra is ugyanazzal a nyugodt, őszinte derűvel szemléli. Lesüti a szemét. A fiát kérdezgeti, most már egész biciklipályákat rajzolnak, kanyarokkal, ugratókkal, félcsövekkel.

Azok ketten a másik ülésen közben szavak nélkül beszélgetnek. Látja, amikor laposan odasandít a papír fölül. Felváltva pötyögnek a férfi mobiljába és egymásra nevetnek. C. furcsa szégyent s annál is furcsább, irigységet érez. 

A vonat megáll Budapesten, C. és a fia háttal a leszállóknak várják, hogy a kocsi közepén álló csomagtartóról leemelhessék a piros műanyagbőröndöt. Mire elhozhatják, a férfi és a nő is eltűntek.

Hát ide jött haza... Ő is..., gondolja C., miközben kászálódnak a peron nyáresti forróságába.

Legközelebb, az aluljárónál majd ráköszönök. A szemébe nézek. Még a vállát is megveregetem.

A bőrönd beleakad a vaslépcsőbe. 

...igen, biztosan megteszem.

Ideges rántás. A bőrönd egyik kereke ott marad a lépcső résében.

...vagy a poharába szórok egy kis aprót...

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

ezerszingomba2023. július 18. 21:31

@Mikijozsa: Köszönöm!

Mikijozsa2023. július 17. 09:46

jó lett