Nagymami

ezerszingomba•  2023. április 30. 22:15  •  olvasva: 41

Nem felejtem azt az ijedtre nyúlt arcát

maga volt akkor a meghökkent döbbenet.

Oltalmat kérő, mint mikor rajtakaptam,

apja hiányán feltörőn hogy pityereg.


Olyan rokon volt azon a régi napon vélem, 

rokon, mint egy másik védtelen kisgyerek.

Csendes szepegését rácsodálva néztem

hát a nagy néha elhagyott kicsi lehet?


Csak állt ott, tétován, nem rokkant meg a válla, 

csak egy kis vágás lilája kéklett nyakán,

csak az mutatta, nem volt ír a kés a rákra

s kék golyó nem oszlopdísz akadémián.


Paskoltam vállát tréfásan - ejnye-bejnye,

miket csinálsz - s nem láttam, mélyre elástam,

szemében a magányos utat, ott, melyre

ítélete mutatott; halálra szántan.


Felnőtt volt ő már végleg, felnőttebb, mint

bennem a sunyító gyász...őszpihés fejét

nyakamba fúrta: Nem annak rossz, aki int,

tudod, aki súlytalan már túlra belép...


Így látom, ózöld kertkapuban a ház mögött.

Alakjában szeretetfény, vérző búcsú:

erős és áttetszőn mégis töpörödött.

Fájdalmában rettenetszél, jövő bú fú.


Tizenöt éve már. Nem múlt el, bár titkos

fiókba zártam, de mindig akad pillanat,

illat, kép, tárgy, örökölt mozdulat...s biztos

hálaárral megnyílik már a könnylakat.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!